Ők megmondták

Villámok, és mennydörgések kíséretében sétáltam visszafelé. Hagytam, hogy a bőrömön az eső végigcsorogjon. Gondoltam, legalább az eső hozzám ér, ha ő már többé nem. Ez csak az én hibám. Milyen ostoba voltam! Hatalmas villámlás közepette fordultam be a sikátorba. Éreztem, hogy valaki követ. Talán a lelkiismeretem volt az, nem mertem megfordulni. Féltem. A vihar nem állt el. Egyre erősödött, ahogy bennem a félelem. Miért tettem? Egyre csak ez a kérdés járt az eszembe. Miért? Egy órával ezelőtt még minden szép volt. Egy órával ezelőtt, még nem gondoltam, hogy a világom összedől majd. Talán a vihar megjósolta, megsúgta nekem, hogy ne menjek oda. De én nem hallgattam rá. Sosem tettem. Nem hallgattam az emberekre. A barátaim is megmondták, hogy ebből ez lesz. De nem hallgattam rájuk. Teljesen eláztam. A víz, mely most már egész testemet áztatta, már nem hideg volt. Melegnek éreztem. Szemem előtt már homályossá vált a környezet. De nem foglalkoztam vele. Mennem kellett. Menekülnöm valaki elől, aki követ. Féltem. Rettegtem. De nem néztem hátra. Egyetlen emberrel sem találkoztam. Szememben könnyek jelentek meg, ahogy visszaemlékeztem a vacsorára. Milyen szép is volt. Akkor még nem öltözött vörösbe. Akkor még nem. Szinte már futottam. Hangos lépteket hallottam magam mögött. Szívem egyre hevesebben kalapált, dübörgött, akár csak felettem az ég. Megértettem, ahogy az ég is azt mondja: Menekülj!

Tudta, hogy ki van a hátam mögött. A szörny! Akitől egész életemben menekültem! De nem tehettem ellene semmit! Már régen sem! A könnyek egyre erősebben folytak az arcomon. Vagy talán az eső volt az. Már nem tudom. De éreztem a melegséget. Elestem. De felkeltem. Hallottam, ahogy valaki mögöttem belelép egy pocsolyába. Nagyon féltem, de nem néztem hátra! Nem is kellett. Tudtam ki az! És azt is, hogy nem állíthatom meg! Nem lehet. Éreztem, ahogy testem átmelegszik. Nem fáztam. Rá gondoltam, a vacsoránál.

- Nem kellett volna. Azt az utolsót már nem kellett volna! – kiabáltam hangosan, mintha csak azt akartam volna, hogy valaki más is megértse, hogy megbántam.

De tudtam, hogy csak az hallja, aki mögöttem állt. Ő pedig már amúgy is tudta. Végig tudta. Már a legelején. Ledobtam magamról a kabátot. Mindenem fájt. De nem álltam meg. Mentem tovább. Már csak pár ház. Senki sem hallotta meg a lépteinket. Senki. Fájt, de mentem tovább. Milyen szép volt! Mondtam magamnak újra. Istenem, mit tettem! Ezt a mögöttem lévő is tudta. Pontosan tudta. De már késő. Fülembe csengtek az utolsó szavai. Mennyire igaza volt. Nem kellett volna! Az utolsót már nem! A kanyarból kiérve megpillantottam az éttermet. Homályos foltként terült el előttem. Ők segítenek! Gondoltam magamban. De már késő volt. Lassan közeledtem az ajtóhoz. Dörgött egyet. Mintha csak azt mondta volna, hogy: Már késő! Egyetértettem vele. Ekkor már nem fájt semmim. Az ajtóhoz érve kezemet a tarkómhoz simítottam, mert már nagyon melegnek éreztem. A kezem vörös volt, pont, mint ő. Rajta is ebben az árnyalatban jelent meg a vörös. A hátam mögött hallottam a nevetést. Tudtam, hogy ő az. Tudtam. De nem fordultam meg. A kilincsre tettem a kezem, majd, minden erőm elszállt. A földre estem. Láttam, ahogy lehajol hozzám. Fekete kabátban, pont, mint amilyen neki volt. De az övé szép, tiszta. Nem olyan, voltak rajta vörös foltok. Csak annyit mondott:

- Ők megmondták!

Majd eltűnt. És minden sokkal homályosabb lett. A vihar ekkor még mindig tombolt. Az utolsó emlékem az, ahogy kinyílt az étterem ajtaja, és a pincérünk rám néz, majd felismer.

- Segítsenek! Ez a férfi balesetezett! Valahol itt kell lennie a barátnőjének is! Vele voltak itt!

De az emberek nem siettek. Nem is kellett. Már késő volt. Mindketten vörösben voltunk. És már egyikünk sem fázott. Az ismerős idegen szavai hangzottak a fülemben.

„Ők megmondták!" Igaza volt. A barátaim megmondták. Már én is tudom. De már késő. Mindegy volt. Villámok, és mennydörgések kísérték az utolsó pillanataimat. Halkan, még súgtam valamit a pincérnek.

- Igazuk volt! – mondtam, majd minden elsötétült.