eső (Hwang Hyunjin oneshot)

eső

Nyikorogva nyílt az ajtó amikor azon az esős októberi napon beléptem a kedvenc kis kávézómba, mint ahogy minden pénteken szoktam. Egy lattét rendeltem akkor kivételesen nem jegesen, ugyanis a fekete kordbársony ingem és a kedvenc bandám logójával ellátott pólóm kevésnek bizonyult az eső ellen, és vágytam valamire ami majd egy kicsit a hidegtől való vacogásomat csillapítani tudja. A sarokban foglaltam helyet egy kis asztalnál és a közepére helyezett virág leveleit piszkáltam amíg meg nem jelent a fekete frufrus felszolgálólány mellettem az italommal.

Amíg kortyolgattam a forró kávémat alkalmam nyílt sokadszorra végigmérni az asztalokon elhelyezett gyertyákat, a falra akasztott festményeket, a polcokon sorakozó különféle bögréket és poharakat meg persze a kedvenceimet: a többi vendéget. Először egy idős házaspáron állt meg a tekintetem, akik egy nagy kancsó a színéből ítélve fekete teán osztoztak és a kezük egymásét érintette az asztalon. Titkon mindig vágytam rá, hogy egy ilyen szerelem részese lehessek, de az eddigi nulla kapcsolatom után kezdem elveszteni a reményt, hogy ez megvalósulhat. Meglehetősen nehéz úgy ismerkedni, ha 22 évesen csak könyvtárba, a sarki kisboltba, az egyetemre ahol festészetet tanulok meg persze ebbe a kis kávézóba járok.

Már a kávém felénél jártam és még mindig kellemesen meleg volt. A ruháim kezdtek megszáradni, nem csöpögött az ingemből a víz, amikor az ajtó nyekergésére felkaptam a fejem és láttam belépni egy fiút. Ő is csurom víz volt a kint azóta felerősödött vihartól, vállig érő fekete haját is csak félig sikerült szárazon tartania a feje fölé emelt sötétbarna hátizsákjával. Rendelés után egy a terem közepén elhelyezkedő asztalnál ült le úgy, hogy szemből lássam és rögtön elővett egy kemény borítós sötétzöld füzetet meg egy kis fehér bőr tolltartót a táskájából aminek ilyen közelségből jól észrevehetően olyan színe van mint a két szemének, és rajzolni kezdett.

Ahogy rajta időzött a tekintetem egyre viccesebbnek találtam, hogy az ő túlságosan is nagy fekete pulcsijából is pont úgy csöpög a víz mint az én ruháimból amikor odaértem. Pár percig figyeltem a kint még mindig erősödő vihart, ahogy az újabb zuhanó cseppek megzavarják a pocsolyák felszínét, és ahogy a szél mozgatja az útszéli fák ágait és vele együtt a leveleiket is. Amikor visszanéztem a rajzoló fiúra elkapott a nevetés a mindkettőnk hajából ugyanolyan ütemben eső víz miatt, próbáltam elfojtani, de csak a hangot sikerült, a mozdulat teljesen látható volt. Legnagyobb meglepetésemre, amikor felnéztem ő szája elé tett kézzel és mosolygó szemekkel ugyanúgy tett ahogy én pár másodperccel előtte. Ezek szerint vagy nagyon feltűnő, hogy kettőnk hasonlóságán szórakoztam, vagy rajzolás közben engem nézett. Nem sok időm maradt ezen gondolkodni ugyanis amint újra felé néztem ő elindult az asztalom felé.

Út közben gyorsan kivette a fekete fülhallgatóit a füleiből, ezzel egyértelművé téve, hogy muszáj volt engem figyelnie hiszen nem hallhatta ahogy nevetés közben az asztalomra hajtottam a fejem. Mire ez végigfutott az agyamon a fekete hajú fiú már ott is állt tőlem fél méterre, kezében a fél pohár jeges americanojával és azt kérdezte, hogy szabad-e az asztalomhoz tartozó másik szék.

"Persze, általában egyedül járok ide." - válaszoltam a megszokott hangszínemnél kicsit magasabban, ahogy általában minden idegennel és felettem álló személlyel beszélni szoktam. Bólintott, és amíg helyet foglalt az ablak felé fordítottam a fejem és folytattam a pocsolyák és falevelek tanulmányozását. A szemem sarkából láttam, hogy ő is ugyanígy tesz. Ahogy ezt észrevettem a tekintetem az arcára tévedt, meglehetősen szép, mintha egy dráma sorozat főszereplője lett volna. Szemeimet tovább mozdítva feltűnt, hogy a kis zöld füzetet is hozta magával. Vajon mit rajzolhatott az előbb? Milyen lehet a stílusa? Mindig ceruzával dolgozik?

"Én is szoktam rajzolni."- szólaltam meg, akkor már kevésbé magasan. Felém fordította a fejét és láttam a csillogást sötét szemeiben.

"Tényleg?"- nézett a szemembe és mosolyra húzódott a szája.

"Igen, bár sűrűbben festek. Festészetet tanulok a művészetin."- feleltem és ittam egy kortyot a most már éppen csak langyos lattémból. A beszélgetés egészen addig folytatódott amíg mindkét pohár kiürült, a vihar csillapodott majd az eső is elállt. Közben kiderült, hogy a fiút Hwang Hyunjinnak hívják, 23 éves és táncot tanul ugyanazon az egyetemen ahova én is járok.

Miután mindkettőnknek szemetszúrt a tiszta égen elterült lilás narancssárgás októberi naplemente, megegyeztünk, hogy ezt a lehetőséget nem lehet kihagyni, és együtt sétáltunk a közeli park egy asztalkájához amihez két pad is tartozott és tökéletes helyen volt ahhoz, hogy lefessük az eget. Ez volt az első alkalom amikor tényleg hasznát vettem a festékeknek, ecseteknek és fekete, matricákkal fedett borítós fületemnek amik mindig a táskámban foglalják a helyet.

Egymással szemben foglaltunk helyet, osztoztunk a festékeimen és Hyunjin fülhallgatóján amin az ő lejátszási listáját hallgattuk tele kellemes, néha szomorú lassú dalokkal amik tökéletesek voltak arra az alkalomra. Másfél órát töltöttünk a parkban csendben, amit csak én törtem meg, ha olyan dalt hallottam amit ismertem és be kell vallanom ez elég sűrűn megtörtént. Csak akkor pakoltunk össze amikor már tényleg lehetetlen lett volna látni az előttünk fekvő festményeket.

Egy irányba indultunk a parkból, továbbra is fülhallgatóval a fülünkben csendesen beszélgetve kedvenc zenészeinkről, festőinkről, arról, hogy mit szeretünk csinálni szabadidőnkben és, hogy akarunk élni öt év múlva. A sötét kora esti utcákon kevés embert láttunk, és zaj is csak azokból a kis éttermekből szűrődött ki amik mellett elhaladtunk. Csendes városrészben laktam és úgy tűnt Hyunjin is, hiszen mellettem sétált egészen addig amíg meg nem álltam egy tömbház ajtaja előtt.

Ekkor ő is lefékezett és velem szemben ácsorgott a járda szélén, arra várva, hogy mondjak valamit, ha már megálltam, de amikor nem tettem megölelt. Közel húzott magához karjaival a hátamon. Először meglepett a mozdulat, de kis idő múlva nyaka köré helyezett kezekkel viszonoztam és kellemesen hosszú ideig álltunk így. Miután kicsit távolabb húzódott, még a sötétben is látszott arcán a pír és abból, ahogy a szemei rajtam időztek tudtam, hogy az én fejem is pont ugyanúgy fest mint az övé. Pár másodperc múlva enyhén megrázta fejét és minden szó nélkül két látszólag füzetből kitépett lapot nyomott a kezembe.

A felső egy grafit rajz volt egy lányról a kedvenc bandám logójával díszített pólóban és rajta kordbársony inggel, hajából csöpögött a víz. Én voltam az. "A lány a kávézóból aki pont annyira ázott meg mint én." Most már biztos, hogy engem nézett amikor nevettem.

A másik lapon a háttérben lilás narancssárgás naplemente díszelgett, viszont a központban egy lány volt lehajtott fejjel, ecsettel a kezében, haja egyik fele sötétzöld, a másik fele majdnem fekete sötétbarna. Pont mint nekem. "Remélem legközelebb legalább egyikünknél lesz esernyő" Ez állt a kép alján a sarokban. Alatta láttam még valamit. Egy számot. A telefonszámát.

"Hyunjin!"- szóltam, de amint felnéztem láttam, hogy egyedül állok a ház előtt, ő nem volt már mellettem. Gyorsan beírtam a számot a telefonomba, aztán egy széles mosollyal az arcomon futottam fel a lépcsőn az ötödikre.

Lehet mégsem veszett el minden remény.