Régi Barátok || Charles Leclerc ff.

Harmincegyedik fejezet

𝑷𝒂𝒊𝒔𝒍𝒆𝒆 𝑫𝒂𝒏𝒌𝒘𝒐𝒓𝒕𝒉

A koncert szuper volt, ahogyan a Charlesszal töltött nap is megmutatta mennyire jól eltöltöttük az időt. Miután elváltunk egymástól én egyből a bőröndömbe kezdtem pakolni, ugyanis Nadia és Atlas egyátalán nem említették, hogy megyünk mi is Monacóba, de már kérdőre sem tudtam őket mert már aludtak. Vagy azt színlelték.

Reggel még egyértelmű volt, hogy be kell szaladonom a hotelba, hogy kivegyek szabadságot. Csak a kérdés az volt, hogy mennyit. Charles a telefonban csak annyit mondott, hogy döntsük el Nadiával, hogy mikor akarunk hazajönni. Ott álltam a főnököm irodája előtt és úgy döntöttem, hogy elég lesz szerdáig.

– Tessék? –néztem rá ledöbbenve. – Mi az, hogy nem?

– Nézze, eddig egy szabadságot sem vett ki vasárnaptól pedig már hármat. Most pedig még ötöt? Ráadásul ezt mind ma reggel közli? –mondta felhábordva a főnököm.

– Mindenkinek jár egy nyaralás? Rég vége van ennek a hacukának, nem értem miért nem lehet nyaralni –tártam szét a karjaim, "mi van" stílusban.

– Menjen. De csütörtökig meg ne lássam –forgatta meg a szemeit sóhajtva, majd hálásan megköszönve és elköszönve hazasétáltam.

Pár óra alatt már a másik reptéren kerestük a bőröndjeink, Charles bátyja pedig eljött elénk.

A szerelmes párral hátul üldögéltem miközben a telefonommal foglalatoskodtam, elől pedig a két Leclerc tágyalt valamit a spanyol versennyel kapcsolatban ami egy hete volt.

Végül elváltam Nadiától mert ő Atlasnál száll meg, én pedig Charlesnál.

Charles kis kuckója nem változott semmit, ugyanúgy nézett ki mit azelőtt amikor itt jártam. A medence vízében csillogott a napfény sugara, a kertben pompáztak a virágok, a lakás pedig ugyanúgy festett, eléggé kuplerájban. Ő sem és én sem gondoltuk volna, hogy én még valaha is visszatérek ide, azaz Monacóba. Bár a szívem mélyén örökre ott marad, hisz itt nőttem fel, ez a szülővárosom. De már spanyolnak mondom magam, mint ahogyan ezt mindenki más is mondja. Kivéve pár embert, ők pedig vagy azért tudják mert tudniuk kellett, vagy mert bíztam bennük.

Délután ismét összecsődült a kis csapatunk és kihajóztunk a tengerre Charles yachtjával. Én végül mégsem másztam be a vízbe a fóbiámra való tekintettel. Charles sokat segített akkor, de végül csak a lábamat lógattam a vízbe. Marco és Zayn valamin veszekedtek miközben - enyhén fogalmazva - egy erősen alkohollal teli poharat szorongattak a kezükben. Charles búvárkodni indult, bár nem tudom mit búvárkodik. Lehet az agya után kutat, kitudja. Nadia egy úszó gumiban feküdt miközben valami italt szürcsölgetett, Atlas pedig ide-oda uszkált előttünk. És vagyok én, aki csak kiült. Nos, nem vagyunk egyformák.

– Pas, csinálsz rúlunk pár képet? –kiabált nekem oda Zayn, amire megnyitottam a telefonom kameraját. – Kösz!

Lőttem róluk pár képet és eközben megjelent Charles így végül mind a négyen a képbe kerültek - kivéve Nadia aki nem volt hajlandó erre, én pedig a fotós szerepét töltöttem be -, így sikerült pár érdekes fotó. Például Atlasnak volt, hogy csak a lába látszott, Charles azt sem tudta hol is van pontosan, Marco a tengerbe löttyintette az italát véletlenül, és a pohara is ment a tenger aljára az itallal együtt, de végül a víz alatt megtalálta valami csoda folytán, és boldogan úszott fel az üveggel a kezében. Zayn, vele nem történt semmi különös.