the kid who becomes human

Prológus

— Sietnem kell, mert még a végén elkések és a professzor nem tolerálja a késést. —gondolta magában Klaus, az ifjú tanonc és szedte a lábát ám legnagyobb sietekezte ellenére is sajnos, csak 10 perc késéssel ért el úti céljához, ami miatt még jobban kapkodott és a labor ajtajában egyszer csak összeütközött egy gyerekkel.

— Jaj, elnézést, jól vagy kisfiú?— kérdezte Klaus aggódóan.

A kisfiú felállt és habozás nélkül elfutott Klaus elől, az útja egy másik fiú háta mögé vezetett. A kisfiú rémülten bújt társa mögé, majd karolta át, mintha csak az egy búvóhely lenne mely minden veszély elől megvédi. Klaus látta a két gyermek arcán a zavarodottságot, és mielőtt a megszólalhatott volna, a gyermek halk hangját hallotta társa mögül.

— Sajnálom nem fordul még egyszer elő. — mondta a gyermek, majd átkarolta testvére kezét és elmentek, Klaus megakart szólalni, de egyszerűen megfagyott benne a szó, hisz bár a gyermek hangja védtelen volt, mégis ezeket a szavakat úgy mondta el, hogy homlokáról csöpögött a vér, azonban a gyermek arca nem tükrözőt semmilyen érzelmet, mintha nem is élő hanem egy hulla nézné vele szembe. Klaus dermedtségét egy éles hang törte meg.

— Új fiú létére van képe késni első nap az áthelyezése után! — háborodott fel   Yamada professzor, aki híres volt az egész intézetben a szigorárol.

— Elnézést kérek uram többet nem fordul elő!

— Hát remélem is, és ahogy látom már találkozott Eliottal és a testvérével Leoval. Habár Leo egy szót se szólt.

— Igen erről szólva megkérdezhetem hogy kik is ők? — kíváncsiskodott Klaus.

— Ha nem kérdezné, akkor is muszáj lenne elmondanom, mivel mától ön is az egyikükön fog dolgozni. Ők ketten egy a kormány által készített speciális kísérletek alanyai, ön pedig egyikük gondját viseli mától, pontosabban fogalmazva annak a gyermek gondját, akivel az előbb összeütközött. — magyarázta Yamanda professzor.

Klaus és a professzor hosszasan vitatta mit is ért a professzor gondviselés alatt.

Majd odament Elliothoz és megszólította a kis gyereket.

— A mai naptól kezdve én fogok felelni érted remélem jól kijövünk majd —mosolygott az arcán, hogy minél szimpatikusabb legyen a gyermek számára, aki csak bólintott egyet.

Napról napra vetették őt alá fájdalmas kísérleteknek, ám akármilyen helyre vitték, nem ellenkezett. Hisz nem érezte magát, a fájdalmat, mivel az ő teste jóval gyengébb volt, mint a testvéréé. Ezért gondoskodtak gyógyszerekkel róla, hogy semmiféle fájdalmat ne érezzen. Az ilyen jellegű kísérletek mellett sokszor adtak neki logikai feladatokat, amiket ha tudott teljesíteni mindig megdicsérte Klaus, és játszott vele egy kártya játékot. Elliot mindig furán érezte magát eközben, hiszen tőle mindig csak elvártak dolgokat, olyan dolgokat amiket nem érti miért kell egyáltalán csinálnia.

Dolgokat amiket tudott ha nem tesz meg kidobják, mint egy tárgyat.

És talán csak kidobják, hisz miben más ő mint egy tárgy?

Ellenkezhetne, megpróbálhatna elmenni, de nem lenne semmi értelme.

Ő csak egy valami, ami nem érez fájdalmat.

Valami, ami gyenge és kiszolgáltott.

Valami, ami csak utasításokat fogad el.

Ezért nem értette, hogy miért szán rá ez az ember időt, mikor ő csak elvégezte azt, amit el kell végeznie.

Ám nem tudott sokáig agyalni, mivel Klaus hangja közbe vágott.

— Jaj, nem hiszem el, már megint vesztettem...értem én, hogy a te dolgod éppen az, hogy jobb legyél mint egy átlag ember, de azért hagyhatnál néha engem is nyerni. — duzogott magában Klaus.

Elliot értetlenkedve nézte majd megkérdezte.

— Miért teszi ezt?

— Mit? — nézett Klaus értetlenkedve.

— Ez nem egy kísérlet,akkor miért?

— Mert jó móka és ügyes voltál, hisz tudod a te életed se állhat csak unalomból.

— Az én életem? — nézett zavarodottan a fiú, majd a játékokra esett figyelme, amiket ez az ember adott neki. — Ha ezek a tárgyak az enyémek, én döntök arról, hogy hogyan használom őket? — kérdezte könnyes szemmel.

Klaus széles mosollyal nézett az előtte álló gyermekre, aki mindössze 6 éves lehetett.

— Igen! — felelte, megnyugtatóan átölelte.

Ezután az éjszaka két gyermek alakja állt egymással szemben, és az egyik megtörte a csendet.

— Megtennéd ezt nekem Leo? csak téged kérhetlek meg erre.

Leo egy pillanatra habozott, ám aztán széles mosollyal nevetve válaszolt testvérének.

— Persze hogy meg, hisz ez a kötelességem.

Minden elsötétült, és Elliot nyugodságott érzett, mintha csak egy folyóban úszna. Ám ez a pillanat csak egy röpke pillanatig tartott,  míg egy hang meg nem törte a nyugalmat.

Egy omladozó fal volt az, és amint arra felé pillantott azt kellett észrevennie hogy mindenhol vér van.

A professzor vére, az ott dolgozók vére, és holttestek.

Egy bizonyos ember feje a lába előtt hevert, az egyetlen emberé, aki nem csak mindig tárgyként kezelte.

Torkából csak üvöltés hallatszott, még is nem tudott nem arra gondolni, hogy sose érezte még ennél jobban azt, hogy életben van.