the kid who becomes human

Episode 1

— Ah, mi ez a hely? Minden sötét.Nem tudok mozdulni.., értem ez az amit halálnak neveznek az emberek. — gondolta magában Elliot, és bár a legtöbb ember retteg attól hogy meghal, a kisfiú csak beakarta hunyni a szemét és örökké elaludni.

— Ez így nem lesz jó..ennél jobban kell próbálkoznod! — szólalt meg egy hang, halk nevetés kíséretével.

A kisfiú felébredt egy apró zajra, majd ahogy körülnézett hullákat pillantott meg, de ez nem igazán hatotta meg, szinte nem is volt képes az emberi érzelmek kimutatására.

— Áh, szóval végül rajtatok csattant az ostor érte. —  suttogta.

Gondolkozni akart, de egy hirtelen
- számára ismeretlen - érzés folytotta el a lélegzetét, egy érzés, amihez hasonlót sose érzett még.

"Fájdalom".

A fiatal fiú nem ismerhette ezt az érzést, hála a gyógyszereinek és annak ismeretlen mellékhatásának, de most nem kapta meg a napi adagját és senki más nem is volt a közelben, aki beadhatta volna neki, hisz csak hullákat látott maga körül.

—  Mégis mi ez? —  elmélkedett, majd aztán lejjebb vitte figyelmét a mellkasára, ahol éppen egy tátongó lyukat látott, amiben a húscafatok közeledtek egymáshoz.

Abban a pillanatban megértette, hogy amit érez, az a fizikai fájdalom néven ismert dolog, de mégse ez volt az, ami éppen legjobban foglalkoztatta. Mivel meglátott valamit, vagyis jobban mondva valakit.

Klaus feje értetlenkedett a holtaktól távol.

Egy ismerős nevetést hallot felcsengeni a fejében.

— Elliot annyira szeretném tudni mit érzel most. — gúnyolódott a hang.

— Ezt már előbb is megakartam kérdezni, de kicsoda vagy te? Elég para, hogy hangokat hallok, tudod..

— Azzal most ne törődj, inkább a kérdésemre válaszolj.

— Nem tudom...— mormolta bizonytalanul a kisfiú.

— Igaz, akármilyen fantasztikus is vagy, attól még csak egy gyerek vagy, szóval segítek egy kicsit..ami előtted történik azt halálnak hívják. — magyarázta az idegen hang.

— Ezt én is tudom.

— És azt is, hogy mit vesztett el ez az ember a halállal? Ami neked a megváltással ért volna fel, az neki valami egészen más.

— Nem értem mire gondolsz. — mondta Elliot.

— Hát persze, hogy nem, hisz szinte életed se volt eddig, de tudod mindenkinek aki itt fekszik előtted, nekik volt életük, olyan emberekkel akik szerették őket, és egy emberrel aki haza várta őket.

— Szeretni? Nem tudom mi az. — ráncolta szemöldökét értetlen arccal a kisfiú.

— Az az ember Klaus, ő más volt veled, mint a többiek igaz? Amikor vele voltál, akkor végre úgy érezted több vagy, mint egy kísérlet, hogy több vagy mint egy tárgy. Segített benne, hogy többnek érezd magad, mint ami vagy, ez a szeretet. Szóval mégegyszer megkérdezem. Mit érzel éppen most?

— Semmit. — felelte Elliot lehajtott fejjel.

— Tudod, te borzalmasan hazudsz..hisz most is éppen sírsz, ami már szinte gyomorforgató.

— Ezt meg hogy....

— Ez az egész a te hibád! — vágott közbe a hang. — Túl gyenge voltál, és elhitted azt, hogy több vagy, mint tárgy és hogy szabadon dönthetsz a sorsod felett, de ennél nagyobbat nem is tévedhettél volna, és ezek az emberek miattad haltak meg, az ember akinek a feje a lábad előtt hever a te hibádból halt meg!

Ezután a kisfiú fejében gondolatok kavarogtak.

"Hagyj békén! "

"Nem akarom ezt érezni!"

"Én nem akartam semmi rosszat.."

Lenézett a mellkasára ahol éppen forrt össze a lyuk, ami még mindig isszonyatosan fájt neki, végül elkezdett ordítani.

Ordítani a fájdalomtól, amit a tátongó lyukban lévő szíve okozott, ami megadta neki, hogy életében elsőnek úgy érkezzen, mint egy ember, és megismerje az emberi szív fájdalmait, majd kitépte a szívét, ami után rögtön el is ájult.

— Ahogy látom, te sose tanulsz a hibákból. — mormolta  a hang. — Bár ez egy ideig kiüt most, de nem tudsz igy maradni, mert neked nem ez a sorsod. Most egy ideig hagylak de hamarosan találkozni fogunk elátkozott gyermek!

                 [Egy hét múlva]

— Találtunk egy kölyköt főnök!

— Heh, kit érdekel? Mit kezdjek egy gyerekkel? Az értékek miatt jöttem ezekhez a romokhoz, nem egy koszos kölyök miatt!

— De talán lehetne a szolgánk, vagy akár el is adhatjuk főnök! — vetette fel ötletét.

— Ahj, egyefene! Hozd, aztán legfeljebb vele együtt végezlek ki, ha úgy érzem nincs hasznomra. — morogta dühösen a főnök.

— Értem, akkor berakom a másik mellé a ketrecbe! — mondta a férfi, majd kivonszolta és bedobta egy másik fiú mellé

— Áh, kaptam egy útitársat? Hát ez nagyszerű...— gondolta magába a ketrecben lévő másik fiú, kinek hosszú fekete haja takarta az arcát, miközben nézett le az ezüst hajú és zöld szemű fiúcskára, majd ezután betakarta egy szakadt pléddel, ami a ketrecben volt. — Még nem tudom ki is vagy, de remélem jól kijövünk majd! Az én nevem Constantine. —  mondta egy kissé megtört arccal miközben az eszméletlenül fekvő fiút nézte.

    *Mindenkinek aki elfogja olvasni ezt a részt köszönöm és olvassátok Bekashaa műveit nélküle ez a rész se lehetne most itt*