Béta Aquarii

3. fejezet: G. R. Keeping

3. fejezet: G. R. Keeping

Az ébredés utáni kávémat ittam az ablak melletti fotelban és a díszkertet bámultam. Szép, kora tavaszi idő volt, ilyenkor még egész hasonló az itteni éghajlat az otthoniéhoz. Ebben az éles napsütésben nehéz volt elképzelni, hogy otthon esik a hó. Ráadásul annyi, hogy megállt az élet...

Késő éjjel értem haza a partiról. Jöttem volna hamarabb, de nem akartam, hogy Mini még jobban összetörjön, így is nehéz volt vele elhitetnem, hogy nem kell náluk aludnom, jól vagyok.

Az ázsiaiak gyengének látnak minket, európaiakat, és Mini aktuális küldetéstudata az én megóvásomban bontakozott ki. Hogy meg is győzzem, vagy három kollégával is táncoltam, és a japán mérnökkel még egy órát sztorizgattunk a bárpultnál. Kiborult a pohara a kisembernek, úgy nevetett, amikor elmeséltem neki, hogy egyszer az egyik vasúti fuvarozó néhány vagon zúzott követ keresett az erőmű környékén, ahol gyakorlaton voltam. És hogy nem találta senki, de én a méréseim alapján kisütöttem, hogy az őrlő malmok előző héten jobban ráztak a kelleténél. Valószínűleg beküldtük a lignittel együtt a követ is a kazánba... Egész éjjel nevettünk.

Belemosolyogtam a kávémba, és eszembe jutott, hogy be kell vezetnem a naptáramba a négy hét múlva esedékes üzleti-szakmai-baráti vacsorát, mert a japó újra itt lesz, de akkor már a feleségével. Egész jó murinak ígérkezett a dolog.

Dél is elmúlt, kezdtem éhes lenni. Tegnap este óta nem ettem semmit. Felálltam, és az asztalra sebtében kipakolt cuccokat néztem. Mini segített bevásárolni egy nagyobb áruházban, ahol lehetett európai kaját is kapni. Nehezen fogadta be a gyomrom az ittenit.

Kétszersültet vajaztam meg, és olasz sonkát tettem rá, és készültem elropogtatni, amikor eszembe jutott a báliruha zsebében lapuló belépő. Megtöröltem a kezem, és elővettem a borítékot. A nevemből az F egész nagy volt és szögletes. Kivettem a jegyet, és megnéztem rajta az embereket. A rasszvakságom múlóban volt az itt töltött hónapok révén, és áldottam a Teremtőt, hogy hagyott időt nekem, és már nem gondolom azt, hogy a képen lévő hét személy valójában egy és ugyanaz. Sőt: Tudom, hogy mind a hét férfi!

Néztem a tökéletesre sminkelt arcokat, és az a benyomásom támadt, hogy az elhatározás, hogy nem nyitom meg ebben a három napban semmilyen digitális eszközöm, kezd gyengülni. És tudtam, ha mégis megteszem, elveszik a varázs...

Három felé lekászálódtam a VIP lobbyba, és érdeklődtem, hogy van-e valami opció arra vonatkozóan, hogy jutok el a koncert helyszínére. Most egy hölgy volt a recepción – és én tudom, hogy nem akarattal tette – de láttam rajta, hogy megnyúlik az arca, amikor elé tolom a belépőt.

Kihúzott egy fiókot, és egy kártyát vett elő:

– A taxi hatkor várja a nyugati bejáratnál, és elviszi a helyszínre, majd vissza is hozza fél tízkor.

Ezer kérdésem lett volna, de éreztem, ha csak egyet is felteszek, azzal többet árulok el magamról és a képen lévő szmokingos úriemberekről, mint azt szeretném vagy ők szeretnék... Inkább csak megköszöntem a segítségét, és kimentem a díszkertbe.

Kellemesen sütött a nap, és jólesett a padra kiülni. Az épületen belüli néma sterilitás szöges ellentéte volt a főváros dübörgésének. A szagok is mások, mint otthon. A cseresznyefák még nem nyíltak, ahhoz kellett még pár hét, de a parkokban már virágok illatoztak, keveredve a tenger sós levegőjével. Mindig felfedeztem a só illatát is, ha a tenger közelebb volt, mint ötven kilométer. Számomra rendkívül szokatlan, de kellemes élmény volt. És persze a háttérben a szokásos szmog, zaj, világvárosi zűrzavar.