IZLANDIA - Sárkányok kora

Prológus

- Egykor még sárkányok tartották rettegésben Izlandia vidékét. Fekete szemük szüntelenül pásztázta a végeláthatatlan messzeséget, hatalmas szárnyaikkal a levegőbe emelkedtek, és egyetlen szárnycsapás elég volt arra, hogy felhívják magukra a figyelmet. Megrezdült a föld, beleremegett az erdő, és minden élő teremtmény imádkozhatott az életéért. Nem volt számukra menekvés, egy sárkány bárhol kiszagolta őket, és nem tántoríthatta el semmi, hogy prédája nyomára bukkanjon – suttogta Daegnar a kőszirt belsejében. Hárman gyűltek köré, és lélegzetük visszafojtva hallgatták. Daegnar arcának fakó volta, mintha csak arról árulkodott volna, megriasztotta őt magát is a visszaemlékezés. Viszont a hideg kőfalak mögötte, pont olyan szürkeségben derengtek, mint az áthatolhatatlan, kemény bőre, ami az egész testét befedte. Észrevétlen tudott maradni, és most a kelleténél is félelmetesebb látványt keltett. Villanásnyi fény gyúlt a szemeiben, majd ajkai lassan egy elégedett, torz mosolyra húzódtak. – Kettőkor aztán megjelent az ember, aki apró kölykeivel és ínycsiklandozó juhaival árasztotta el a vidéket – sóhajtotta, miközben cinkos pillantása a barlang bejáratára vetült.

- Daegnar! Ne rémisztgesd már megint ezzel a régi mesével a kicsiket! – dörgött a nőstény hangja, és súlyos lépteivel, nyomában két legnagyobb utódjával a többiekhez értek.

- Jaj, apa! Mesélj még tovább! – nyüszített fel a legkisebb, Tarmin.

- Pedig ez a mi történetünk – horkantott fel Daegnar, és mérgét jelezve orrlyukából kisebb lángcsóvát lövellt előre, mire utódjai felkacagtak. Még a két legidősebb is örömmel figyelte apját. – Egy-két apróságot leszámítva – vált suttogássá a legnagyobb hangja.

Mert az Urmind hegy gyomrában, ahova nem ért el a Nap fénye, sárkányok éltek, köztük is a legnagyobb, akitől a világ rettegett: Daegnar.

( 2022-09-18, Budapest )