𝐅𝟏 𝐎𝐍𝐄𝐒𝐇𝐎𝐓𝐒

i'll hold you, my dear - CL / reader

| Egy a Belga nagydíjat követő keserű éjszaka, egy összetört pilóta, és nyugtató ölelések. Lényegében hurt/comfort Charles-os kiadásban.
| 𝐰𝐚𝐫𝐧𝐢𝐧𝐠𝐬: -

— Köszi Chili...! A repülőn találkozunk — mosolyogtam Carlosra, miután udvariasan elkísért a megbeszélésről a hotelba sötétedés után.
— Sì, sì! — a férfi egy fáradt mosollyal nyugtázta a dolgot, majd megsimította a vállam — Ölelgesd meg ezt a lököttet helyettem is. Jóéjt — biccentett a szobám csukott ajtaja felé, és már indult is folyosó végéhez.
— Úgy lesz! Buonanotte! — megvártam, míg az íves vállai eltűnnek a lépcsőfordulóban; csak azután kotortam elő a belépőkártyámat a táskámból, hogy bemehessek.
A zár kattanása fülsiketítően hangosnak tűnt az egész emeletet körbeölelő csendben, de valahol megértettem, hogy a legtöbb csapattag hajnali egykor már rég az igazak álmát alussza.
A kisebb apartmannak is beillő szállodai szoba kékes fényben úszott, a plafontól földig érő ablakokon bevilágított a Hold, és a környező épületek lámpái. A dohányzóasztalon egy félbehagyott - vagy inkább meg sem kezdett - sushitál hevert, mellette pedig jónéhány koszos zsebkendő, és Charles szemüvege. Ha nem tudnám, mi történt ma, egészen biztosan megmosolyogtam volna a furcsa csendéletet, így viszont csak egykedvűen elsétáltam mellette, és behúztam a függönyöket. Charles már biztosan alszik.
Levettem a dzsekimet és a sportcipőimet, majd kerestem valami pizsamának valót a nappaliban hagyott bőröndömben. Egy gyors kitérő után a fürdőben smink nélkül, összefogott hajjal, immár egy kinyúlt szürke pólóban és melegítőalsóban sétáltam be a hálószobába, ahol egy békésen szuszogó Charlessal találtam szembe magam. Az én oldalamon feküdt, a takarómat ölelve, egy nagy zöld pulóverben, és még a telefonja is a kezében volt - tipikus vasárnap esti felállás. Keserű mosolyra húztam a szám, majd odaléptem hozzá, hogy leheletnyi puszit nyomjak a halántékára.
Az arca kisimult volt, és nem is emlékeztem rá, mikor láttam utoljára ilyen nyugodtnak ébren. Talán Bahreinben, a szezon kezdetekor - bár akkor folyamatosan az a levakarhatatlan mosoly ült az arcán, az édes gödröcskékkel keretezve, amibe évekkel ezelőtt annyira beleszerettem.
Bemásztam mellé az ágyba, majd áthajolva a törzse felett óvatosan elvettem tőle a mobilját, és az éjjeliszekrényre pakoltam a sajátom mellé. Nem reagált semmit, a mellkasa ugyan olyan tempóban emelkedett és süllyedt, akárcsak eddig, én pedig órákig el tudtam volna nézni ahogy alszik, ha nem lettem volna hozzá hasonlóan borzasztóan fáradt.
Vigyázva, hogy ne ébresszem fel, mögé fészkeltem magam, és átöleltem a derekát, a pulóvere kapucnijába fúrva az arcom. Charles édes illata egyértelműen a kedvenc dolgaim közé tartozott a világon; megnyugtatott, otthonos volt, és egyfajta ártatlan, biztonságot nyújtó buborékot varázsolt kettőnk köré, mintha engedélyt kaptam
volna, hogy belépjek a személyes terébe - ami valójában így is történt.
A pulcsija zsebébe csúsztattam a kezem, és megsimítottam a hasát, még a puha anyagon keresztül is érezve a Charlesból áradó forróságot.
Elmosolyodtam, majd egy apró puszit hagyva a nyakán lehunytam a szemeim.

Órák is eltelhettek, mire legközelebb felébredtem; továbbra is sötét volt odakint, esőcseppek kopogtak az ablakon, és feltűnően hidegnek hatott körülöttem az ágy — akkor tűnt csak fel, hogy egyes egyedül fekszem benne, a hősugárzóként funkcionáló barátom nélkül.
Azonnal kiröppent az álom a szemeimből, és aggodalmasan felültem az ágyban, körbenézve a hálószoba félhomályában. Ahogy a takaró lecsúszott a vállamról, úgy éreztem, mintha egy jégveremben lennék - ezen véleményem akkor sem változott, mikor a talpam a hűvös parkettát érte. Csendesen az ajtóhoz sétáltam, és kipillantottam a nappaliba, a szívem pedig majd' kettérepedt, amint Charlesra siklott a tekintetem. A földön kuporgott az ablakok előtt, és a gyér fényben is tökéletesen látszott az arcára kiült, reményveszett keserűség. Ott volt a könnyektől összetapadt szempilláiba kapaszkodva, a lefelé görbülő ajkaiban, valamint az egész testtartásában, ahogy átölelte a lábait, mint egy sokat bántott kisgyermek.
Óvatosan indultam el felé, hogy ne ijesszem meg, de így is összerezzent egy cseppet, mikor mellé léptem.
— Hé, csak én vagyok. Mi történt, bambino..? — foglaltam helyet mögötte a padlón, a vállára támasztva az állam. Előre nyújtottam a kezeim, hogy átkaroljam a derekát, Charles pedig szinte az ölelésembe olvadt. Nem szólt semmit, csak a száját rágta, mintha a vér fémes ízében lenne a válasz.
— Charles, kérlek. Segíteni szeretnék. — kedvesen megpusziltam a vállát, közben apró köröket rajzolva a bordái alá a mutatóujjammal. Aztán vártam. Türelmesen ültem vele a sötétben, némán, hallgatva az egyre távolodó vihar hangjait. Ha dörgött az ég, mindketten kicsit szorosabban kapaszkodtunk a másikba, majd egyszerre is lélegeztünk fel.
— Te érezted már magad haszontalannak..? — egészen elpilledtem, mire Charles végre megszólalt, viszont abban a minutumban felemeltem a fejem, és neki szenteltem az összes maradék figyelmem.
— Igen, sajnos — bólogattam, ő pedig érdeklődve figyelte a tükörképem az ablaküvegben.
— És mit csináltál olyankor..? — a hangja erőtlen volt, mintha valójában ki sem akarná ereszteni a szavakat az ajkai közül, hátha akkor nem fáj annyira.
— Megpróbáltam másoknak bizonygatni, hogy igenis érek valamit. De azóta rájöttem, hogy ha én magam nem hiszem el, akkor más sem fogja soha — vallottam be, szorosabban magamhoz ölelve a fiút. Egy darabig ismét hallgatott.
— Úgy érzem, akármit csinálok, sosem leszek elég. Nem érdemlem meg az ülésem vagy azt a rengeteg munkát amit minden egyes héten miattam végeznek, ha egyfolytában csak hibázok és hibázok és hibázok, a nap végén pedig nem tudok felmutatni semmit...! Nézd csak meg a mai futamot! Miért nem tudok egyszer az életben jól csinálni valamit...?! — szinte remegett az idegességtől, a monológja végére pedig kezdtek egybefolyni a szavai a felszínre kívánkozó zokogástól. Úgy éreztem, mintha gyomorszájon rúgtak volna, miközben Charles megállás nélkül folytatta a kegyetlen önostorozást, legalább annyira bántva vele engem, mint saját magát. Nem szóltam közbe, hiszen hiába mondanék bármit, tovább tépegetné a saját sebeit, míg semmi más nem marad, csak csontokig hatoló fájdalom.
—...Nem nekem kéne kiborulnom..! Nekik kéne haragudniuk rám, amiért nem vagyok elég jó! Sosem leszek elég jó...— a térdeinek döntötte a homlokát, és csak bámult maga elé, bár nem sokat láthatott a könnyei fátylán keresztül — Én annyira gyűlölöm magam... — szipogott megtörten.
Felsóhajtva megráztam a fejem, majd apró puszikat hagytam a vállán, hogy emlékeztessem: itt vagyok vele.
— Charles, mio tesoro, édesem, fogalmam sincs honnan szedsz ilyen butaságokat, de nincs igazad. Nem a te hibád, hogy a csapatod nem tudja levezényelni a versenyt úgy, ahogy kéne. Nem a te hibád, ha az autó meghibásodik. Nem rajtad múlik minden, és ha hibázol is, mind eltörpül amellett a cirkusz mellett, amit ezek a faszkalapok művelnek a pitwallnál. Ha csakis rajtad múlna, Maranello roskadozna a trófeáktól, a redbullnál pedig csak pislognának utánad. De meg kell értsd, hogy nem te vagy a felelős azért, ami a csapatban folyik. És senki nem is okol téged érte. Se Carlos, se Mattia, se a szerelők, se a média. Talán egyszer az életben hallgatnod kéne rájuk, nem gondolod..? — simítottam a puha hajtincsei közé, a másik kezemmel megkeresve az ujjait, és összekulcsolva azokat az enyémekkel — Több vagy, mint elég, bambino. Több vagy, mint amit a Ferrari valaha kívánhat. Nekik kell felnőniük hozzád, és nem fordítva. És ezt jól jegyezd meg.
Charles szótlanul felém fordult, majd a vállamba temetve az arcát szorosan átölelt, mintha félne, hogy egyszercsak eltűnök mellőle. De eszem ágában sem volt ilyesmi. Ott akartam lenni vele, összekaparni a darabjait a földről, ha ő maga nem volt képes rá, és gyengéden a helyére csókolni mindet, mintha össze sem tört volna soha.
— Annyira belefáradtam ebbe az egészbe — dünnyögte a nyakamba, mire lágyan a hajába simítottam.
— Tudom, Charles. Tudom.
Még jó ideig szipogott csendesen a pólómba, én pedig a hátát simogattam, mindenféle édes semmiséget suttogva a fülébe, míg már nem kapkodta a levegőt olyan vadul.
— Menjünk és aludjunk egy nagyot, jó? A gép csak holnap este indul. Ráérünk. És igazán rádférne a pihenés — toltam el magamtól, a két tenyerem közé fogva az arcát. A tekintete kimerült volt, smaragdzöld szemei körül vörös karikák éktelenkedtek, és leginkább úgy festett, mint akin áthajtott egy egész rajtrács. Még így is gyönyörű volt.
Aprót bólintott, mire felkeltem a padlóról, ő pedig követte a példám, majd a kezembe kapaszkodva utánam ballagott a hálószobába.

| sziasztok drágák! remélem tetszett! hamarosan érkezem a következő résszel <33