charmed

1. rész

Kinyitottam a szemeim. Éles fényre lettem figyelmes ami miatt hunyorítanom kellett. A kezemet a szemem elé tettem és próbáltam megszokni a fényviszonyokat. Az alattam lévő talaj hűvös volt de éreztem ahogy a testemet körbeveszi a köd.
-Had segítsek-egy férfi hang volt majd egy kéz segített fel a földről.
Mikor már a szemeim eléggé megszokták a világost tisztán kivehető volt a kép.

Egy teremben voltam. Oszlopok magaslottak felfelé de a végük eltünt a köd homályába. Ameddig a szem ellátott a hatalmas üresség volt csak.
-Hol... Hol vagyok?-kérdeztem. Hangomat nem verte vissza egyetlen fal sem csak tompán ütötte meg a saját fülemet.
-Mire emlékszel?-a férfi 180cm körül lehetett. Barna hajához kék szemek társultak és nyugodt arckifejezése furcsa érzéssel töltött el.

Hogy mire emlékszem? Ismét hunyorítottam de most nem a fény miatt. Rájöttem hogy az emlékeimez igencsak elnyelte a köd. Érthetetlenül húztam össze a szemöldököm.
-Hát...-egy kép villant be a fejembe-mentem hazafelé a munkából majd egy autós éppen megelőzött mikor...-a fejem megsajdult és magam elött láttam kettő hatalmas talán teherautó fényszóróját majd szinte éreztem a hasító fájdalmat a fejembe ami egy pillanat alatt szertefoszlott.

Végigfutott rajtam a hideg és a férfira tekintettem
-Meghaltam?-ez a szó úgy esett ki a számom hogy szinte hallottam ahogy csattan a betonon.
-Sajnálom-hangja kellemes volt arcára pedig szomorúság ült ki.
-Ez nem lehet... Ez..-nem értettem semmit. Ha Meghaltam akkor hogy lehetek tudatomnál?
-Mindent megmagyarázok csak kérlek hallgass meg. Leo vagyok és te azért vagy itt mert mindig is a jót szolgáltad igyhát kaptál egy esélyt hogy folytasd ezt.-a férfi össze tette a kezét mintha várná hogy rátámadok de nekem eszem ágában sem volt.
-Csak viccelsz ugye?-nevettem fel kínomba és ilyedten ismét körbe tekintettem. Felfogtam hogy fogalmam incs hogy holvagyok és ez pánikkal fogott el.
-Kérlek ne ilyedj meg. Biztonságban vagy. Minden kérdésedre válaszolok de nincs sok időnk.-lépett egyet közelebb amiktől én ismét hátrálni kezdtem.

Minden tagomat eláraztotta a vágy hogy kiszabaduljak ebből a végeláthatatlan labirintusból.
-Ez lehetetlen... Várj ti elraboltatok?!-mégjobban hátráltam.
-Nem dehogy figyelj...-húzta össze a szemöldökét és megindult felém.
-Eltünök innen!-rohanni kezdtem ahogy csak a lábam bírta. Halottam a lépteket majd egy kar ragadta meg a vállam és mire észbe kaptam egy temető kellős közepén álltam.
-Mi történt hol vagyunk?-kérdeztem sokkot kapva.
-A helyen ahol lenned kell most-Leo tekintete egy sírkőre vándorolt. Követtem a mozdulatot de ami ott fogadott megfagyasztotta bennem a vért.
Ethan Johns 1976-1999
A szemem tágra nyílt.
-Nem élted túl a balesetet...-Leo hangja letört volt.

A saját síromhoz térdepeltem ami még virágtengerben úszott. Egy kép nézett vissza rám amin boldogan mosolyogtam. Egy könnycseppet hullott alá a szememből.
-De a halálod nem volt értelmetlen. Most itt vagy hogy folytasd amit életedben elkezdtél és a szolgáld a jót.-a vállamra tette a kezét.
-Hogyan?-kérdeztem erőtlenül
-Megismersz majd néhány embert és megtanulod hogyan védd meg az ártatlanokat.-felelte én pedig ismét feláltam.-Nem lesz könnyű de ha hiszel nekem velem jössz -nyújtotta a kezét

Talán csak az összezavarodottság vagy a kíváncsiság vezérelt de kezet fogtam vele. Halott voltam és ez a tény sem cáfolhatta hogy nagyon is a saját testemet uraltam. Leo úgy nézett ki mint aki egyszerre hordja a világ terhét magán és aki éppen egy hónapos nyaralásról tért haza. Kíváncsi voltam hogy én akinek ezer meg egy hibája volt tud-e jót cselekedni ezentúl. Tud e másokon segíteni és tud e annyi terhet cipelni magán.
-Szóval angyal lettem?-kérdeztem
-Igen. Az az angyal akit az ártatlanok ismernek más...nincs szárnyunk és nem hordunk glóriát a fejünk felett. Nekünk is vannak hibáink mint mindenkinek-csapta össze a tenyerét egy vállrándítás közbe.
-Te hogyan lettél angyal?-kérdeztem félretéve a gondolatot hogy lehet kissé tolakodó vagyok.
-Az első világháborúban én láttam el a sérült katonákat. Az egyik támadás közben behoztak hozzám egy férfit akit meglőttek. Mikor éppen kötöttem a sebet... Egy bombázó repülő haladt el felettünk...mindenki meghalt...-szomorodott el és tekintetét a legtávolabbi sírra szegezte.
-Sajnálom.-mondtam együttérzően.
-Én nem... Így olyan dolgot tehetek ami az egész világra kihat és nem csak háború közben... A mi világunkban a háború nem ember ember között történik hanem jó és gonosz között de ezt majd megtapasztalod te is.-ezzel a kijelentéssel megfogta a vállam és a testem ismét bizseregni kezdett.