Egy másik világ?

{ 1.}

Mivel is kezdhetném?

Shioya Katsukinak hívnak, egy 15 éves srác  vagyok. Most kezdem a középiskolát, és szerencsémre kollégista lettem.
Miért is számít ez akkora szerencsének?

A családom valami oknál fogva gyűlöl engem, és amióta az eszemet tudom, bántalmaznak. Ezt a rajtam lévő számtalan sebtapasz is bizonyítja. Természetesen nem ez az egyetlen oka. Mivel tinédzser korban vagyok, én is lázadok, és ezt elég agresszívan vezetem le.

— Évnyitó után —

Elérkezett az idő, hogy végre beköltözhessek a kollégiumba. A szüleim (már ha nevezhetem annak őket) nagy szeretettel hozzák be a csomagjaimat, azzal az indokkal, hogy addig sem leszek otthon. Ezzel konkrétan mindent le is tudtunk. Hogy őszinte legyek, örültem ennek, hogy végre elszabadulhatok abból pokolból.

Délután meg is történt a beköltözés napja. Anyámék még idő előtt itt voltak, aminek jobban örültem, mint amikor ezt közölték velem. Az autó előtt vártak, megvető tekintetükkel meg tudtak volna ölni. Odamentem hozzájuk, és mivel voltak rajtunk kívül nem egyen, színlelnem kellett, hogy minden rendben van.

- Kösz, hogy behoztátok a csomagjaimat - gondoltam megnézem, hogy miket hoztak és tátva maradt a szám. Szinte minden cuccomat elhozták ami csak létezik! – Ezt most muszáj volt?! – akadtam ki rájuk.

- Amíg nem vagy otthon, semmit nem akarunk látni, ami hozzád kötődik! – mondta ki hangosan apám.

- Apa, ne itt csináld ezt! – próbáltam csitítani, de természetesen semmit nem hatottam rájuk. Ebbe miért nem tudok már bele törődni?

- Nem feleselsz apáddal! - kiabált rám anyám, emellé még fel is pofozott - Kinek képzeled te magad, hogy a apáddal így beszélsz?! Hálás lehetnél azért, hogy egyáltalán haza engedett! - osztott ki. Haza engedett? Mire érti ezt?

- Persze, legyek hálás - motyogtam az orrom alá, ami apámnál kiverte a biztosítékot. Nagyon hamar fel tudja magát húzni minden kis dolgon.

Apám nagy szeretettel kimutatta, hogy dühös rám. Megragadta a felsőmet, és ő is felpofozott. Ember, ez már sok!

- A rohadt életbe, hogy ilyen egy szarházi kölyök vagy! - ordított rám, és ismét le pofozott.

Hát igen, apám az ilyen "jó" ember. Minden ember előtt szereti leégetni a semmirekellő fiát, akire nem is a fiaként tekint.
Ezt a cirkuszt örömmel folytatta. Az emberek akik körülöttünk voltak, vagy megvető vagy szánakozó tekintettel figyeltek minket, vagy éppen nem mertek idejönni. Ez idővel megtört. Egy ismeretlen srác szólt közbe. A stílusa annál azt sugározta, hogy nem
megbízható ember, inkább fenyegető.

- Kérem hagyják békén - szólalt meg a srác. A hangja az enyémnél jóval mélyebb volt.

A ruhája tetőtől talpig fekete, különböző kiegészítőkkel, ezzel együtt egy sapkával is, és maga az egész stílusa nagyon jó. A szőke hajtincsei az arca egyik felére hullottak, szemei gesztenyebarnák voltak. A szüleim sosem engedték, hogy úgy öltözzek ahogy az nekem tetszik, pedig ez a stílus igazán megfogott. Olyan... Egyedi!
Apáméknak ez természetesen nem tetszett, és elkezdtek háborogni.

- Te meg ki vagy? Másodszor meg ki engedte meg, hogy közbeszólj?!

- Nem tűröm, hogy így bánnak a gyerekükkel. Ez nem szülőkhöz méltó - adta meg az egyszerű választ, majd rám nézett - Segítek kipakolni, csak mondd meg mi kell - miért ennyire kedves?