Mondd már el kérlek/befejezetlen/

1. fejezet: A váratlan hír

Sziasztok! (09.15 csüt.)
Valkusz Milán vagyok. 24 éves. Azt hiszem az életemről sok érdekes dolgot lehet mesélni. 4 éves korom óta teniszezem. 12 évesen már országos versenyekre jártam. Soha nem vágtam fel ezzel. Egyszerűen csak szerettem a játékot. Mikor bekerültem az iskolába hajnalba keltem. Edzettem reggel és suli után is. Ez volt, ami lekötött. Nem is foglalkoztam mással. Amíg a jegyeim jók voltak anyuék örültek. Főleg azért, mert a sport nem engedte, hogy felsőbe elkezdjek zülleni. Sajnos azért velem is megesett, hogy nem szép jegyeket vittem haza, de miután apu leült velem beszélgetni muszáj voltam változtatni. Azt mondta, ha nem térek vissza a régi kerékvágásba és hozom megint a 4-es és 5-ös jegyeket abba kell hagynom a teniszt. Mikor elballagtam az általános iskolából kellet keresnem valami jó elfoglaltságot a sport mellé. Így jött a dj-kedés. Egész nyáron zenéltem. Volt, hogy edzés után mentem éjszakázni. A helyi klubban gyakran hívtak, hogy zenéljek. De sajnos, mint minden jónak egyszer vége szakad. Elkezdődött a gimi. Ezt már nem tudtam félvállról venni, mint az általánost. Ahol elég volt órán figyelni. Iszonyú fárasztó volt edzésre, iskolába járni és mellette tanulni. Plusz jöttek még a versenyek. A legtöbb srác a gimiben csajozik. Nekem ez el kellett felejtenem. (Azért az durva, hogy egy 15-16 évesnek nincs ideje csajozni) 1 év kínlódás után anyuék rábólintottak arra, hogy magán tanuló lehessek. Nagyon szerettem, mert mindenre jutott időm. Ekkor ismertem meg Blankát. Ő volt életem nagy szerelme. 17 évesen minden tőlem telhetőt megtettem, hogy boldoggá tehessen. Tudom, hogy ő is szeretett. Dehát, mint mindenki tudja ember tervez Isten szervez. Egy esős nap sírva hívott fel és közölte, hogy elköltöznek. De nem ám két várossal odébb hanem Kanadába. Közölte, hogy nem szeretne távkapcsolatot. Ekkor összetörtem. Olyan voltam, mint egy zombi. Csak edzeni jártam és otthon a szobámba tanultam. Beletemetkeztem a tanulásba. Ennek köszönhetően sikerült az érettségim. Még abban az évben találkoztam valakivel, akinek hála megváltozott az életem. De ott a teniszversenyen ezt még nem tudtam. Az a valaki Peti volt. Egy jó fej srácot ismertem meg benne, de mivel ő Győrben lakott a verseny után instán beszéltünk csak. Kiderült, hogy őt is érdekli a zene. A szülei viszont nem nagyon támogatják. A jövőmet tekintve nem volt tervem ezért egyetemre mentem. Az egész egy kínlódás volt. A tanulás nem ment. Sőt amikor tehettem lógtam. Ezt a szüleim nem nézték jó szemmel. Azt mondták, ha otthagyom az egyetemet el kell költözzek otthonról. Én ezt nem vettem komolyan. Nem hittem, hogy tényleg képesek lennének elküldeni. A baj viszont bekövetkezett. Kirúgtak az iskolából és anyuék elküldtek otthonról annak reményében, hogy megkomolyodom. Ekkor jött a képbe Peti, aki el akart költözni otthonról, mert a szülei nem támogatták a zenei karrierjét. Ezért együtt béreltünk egy kicsi pesti lakást a Hungária körúton. Ki kellet találnunk valamit, amiből fizetni tudtuk az albérletet és mivel mind a ketten rajongtunk a zenéért létrehoztuk a ValMar duót. Elkezdtünk dalokat írni. Ezekhez klipet csináltunk és feltettük a youtubera. Nagyon sokat dolgoztunk. Éjszakákon keresztül írtuk a zenéket és ötleteltünk. De, mint minden munkának meg van az eredménye egyre többen hallgatták. Felismertek minket az utcán, aláírást kértek tőlünk. Klubok hívták, hogy menjünk fellépni. Ez volt mindkettőnk álma. És valóra vált. Megismertünk egy csomó embert ebben a világban, akikkel jóba lettünk. Brunoval, Spacckal és Manuellel csináltunk egy közös zenét, ami több mint 10 millió megtekintésnél jár. Azt hiszem fenekestől felfordult az életem, de én így szeretem.

Épp egy szokásos éjszakai buli után voltunk. Brutális volt. Megint rengeteg ember. Ilyenkor olyan adrenalin löketet kapok, ahogy fellépek a színpadra és meghallom, hogy éneklik a dalainkat. Órákig nem lehet lemosni az arcomról a mosolyt. Számomra még mindig hihetetlen, ami velünk történt. Már indultunk volna a kocsihoz mikor megszólalt Peti telefonja. Ő nem vette fel csak merőn bámulta. Volt valami nagyon furcsa a tekintetében. Csak nézte a kijelzőt bambán és agyalt.
-Mi van ember? -kérdeztem. Hátha megtudom mi okozott ekkora zavart nála.
-A muterom hív. – mondta egyhangúan. Soha nem hívta még fel. Amióta Peti "megszökött" otthonról.
Mire válaszoltam volna felvette a telefont és kiment a backstageből. Soha nem voltak titkaink egymás előtt ezért ezen meglepődtem. Sőt egyenesen rosszul esett. Mi lehet olyan dolog, hogy én nem hallhatom. A percek óráknak tűntek. Csak vártam mi történhet az ajtó másik oldalán. Ültem és azon agyaltam, hogy utána megyek, de nem hallottam kiabálást szóval csak nem lehet olyan egetrengető nagy probléma. A falon minden féle színes pötty volt. Unalmamba elkezdtem azokat számolni, hátha gyorsabban telik az idő. DE nem történt semmi. Már vagy 30 perce kint volt és még mindig semmi. Épp álltam volna fel, hogy megnézzem mi a helyzet, ekkor nyílt az ajtó. Mikor visszaért elég levert arcot vágott. Meg se várta, hogy kérdezzek bármit is.
-Nagy baj van kicsi! -rendszeresen így hívta a haverjait. Látszott rajta, hogy tényleg gáz van.
-Miért mi történt? -itt már az ájulás kerülgetett. El sem tudtam képzelni mi lehet az a probléma, amitől így pánikba esik. Még soha nem láttam így Petit. Az arca sápadt volt. A szemeiben idegesség látszott.
-A muterék óriási melót kaptak kint Dél-Afrikába minimum egy év és mivel a húgom kiskorú nekem kell rá vigyázni. Fel fog költözni Pestre. Hozzánk. -közölte gyorsan és lényegre törően.
-Ú basszus te és a felelősségérzet. - ez volt az első gondolatom. Peti egy aranyhalat nem tud életben tartani egy hétnél tovább, nemhogy egy kamasz kiscsajjal elbánni.
-Idióta itt nem a felelőség érzetem a legnagyobb baj. -na itt kapcsoltam igazán miről is van szó. Az a bizonyos konfliktus, amiről soha nem beszélünk. - egy éve nem szóltunk egymáshoz. Egy éve nem láttam és semmit nem tudunk egymásról.
-Nyugi haver megoldjuk-próbáltam nyugtatni. Azt nem tudtam, hogy mert a házunkba hely sincs nagyon és itt tényleg nagy konfliktusról van szó.
-Na húzzunk haza. Alszom egy pár órát és indulok érte. – adta meg magát és vállon veregettet.
/pár óra múlva/
Tényleg csak pár órát aludtuk. Mivel jó barát vagyok felkeltem Petivel együtt. Baromi fáradt voltam. Nem vagyok ehhez hozzászokva, hogy koncert után 3 órát alszom. Peti is ki volt bukva. Remélem azért balesetet nem okoz. Mielőtt elindult megkért mire ideér a húga rakjak rendet.
-Figyu, van 6 órád. -csak mert az út Győrbe 3 óra oda és 3 vissza-Kérlek szedd rendbe a kecót. És takarítsd ki a vendégszobát. – nézett rám könyörgő szemekkel. (nincs vendégszobánk. van egy kis raktár itt arra gondolt)
-Persze ahogy a nagyfőnök óhajtja- Tudtam, hogy nehéz feladat lesz, mert utáltam pakolni. Mindent utáltam, ami a pakolással volt kapcsolatos. Ez olyan női dolog. Na ezért is jó lenne egy barátnő. Kicsit rendet tartana körülöttünk. Jó nem erre használnám, de valahogy a csajokba dekódolva van a rendmánia. Mivel mi ketten lakunk a házba piszok nehéz kordában tartani a dolgokat. Mikor a szüleimmel laktam a mosogatni valót betettem a mosogatóba és anyu elmosta. Ugyan ez van a szennyessel. Folyton koncertre járunk, videoklipet forgatunk. Rengeteg ruhát használunk, amit ki kell mosni, teregetni. Ezeket a feladatokat mindig leosztjuk egymás között, de mind a ketten utáljuk csinálni.
-Ja és még egy fontos dolog-grimaszolva vártam milyen nagy melót akaszt még a nyakamba-a húgom már nem kicsi és mivel egy szülőtől vagyunk ő olyan szép, mint amilyen helyes én vagyok-cseppet sem nagyképű gondoltam magamba-egy szó, mint száz a húgom tabu. Ha egy ujjal is hozzá mersz nyúlni péppé verlek. Remélem érthető voltam.
Ezen akkorát nevettem, hogy még a fal is beleremegett. Miért pont Peti húgocskája kéne nekem. Azért ennyire nincs nagy gáz velem, hogy a haverom tesójára lennék kényszerülve.
-Nyugi tesó, értettem! – mondtam mosolyogva