Veled soha!

1.

Csend volt. Kellemetlenül hosszú, idegtépő csend.
Néha egy-egy lehulló falevél susogása törte meg a némaságot. Szinte azt is hallani lehetett, ahogy vékony kis szára apró reccsenéssel elválik a gallytól, majd belekap a szél és lassan a földre ringatja.

Az autó lehúzott ablakán betekintgettek a nyár utolsó napsugarai, megvilágítva a fekete műanyagokat, és egy barna hajkoszorút.
Ahogy a fény megtört a hajszálakon, azok mintha arany fénnyel izzottak volna.
Az aranybarna hajzuhatag alól kikandikált egy hegyes pici orr, és két nagy, szürke szem.
Panka megnyalta ajkait. Feszült volt, emiatt kiszáradt a szája. Két kézzel markolta a kormányt, két hüvelykjén lévő körmeit egymásnak ütögetve.
Egy forró könnycsepp csordult végig az arcán, majd egy hatalmas, felszabadító sóhajt eresztett el.
Hát ennyi volt. Tényleg megtette. Tényleg szakított Danival.
Fejében még visszhangzott a fiú erőltetett zokogása, és üres ígéretei.
Vett még egy nagy levegőt, majd engedte tagjainak, hogy elernyedjenek. Belesüppedt a barna bőr ülésbe, és egyszerre végtelen nyugalom futott rajta végig.
Szabadság. Végre szabad volt.

A haza felé vezető úton végig görcsben érezte a gyomrát.
Tudta, hogy innen már nincs visszaút. Tettének meg kell innia a levét. Be kell számolnia -ha nem is rögtön- az egész családnak arról, miért nem megy hozzájuk többé Dani.

Mikor haza ért, nem tudott erre gondolni. Leállította a kocsit a felhajtón, majd a házba beérve rögtön a szobájába ment. Péntek délután volt, szülei még dolgoztak.
A szobában egyből a könyvespolchoz ment, és leemelte róla a nagy képkeretet, ami a Danival közös képeikkel volt tele. Az éjjeliszekrényéről felemelte egy másik bekeretezett képüket, majd mindent a szekrénye aljába pakolt. Ezek után ledőlt az ágyra, és azonnal elnyomta az álom.