Már hét hónapja, hogy elengedtél.
Már hét hónapja, hogy még mindig szeretlek.
Sokszor nem értelek.
Azt mondod, hoztál nekem rózsát, aztán a töviseit a szívembe döföd.
Néha az első vagyok számodra, máskor az utolsó, ami érdekel.
Olykor a fellegekbe emelsz, majd a pokol mélységeibe tiporsz.
Olyan vagy, mint egy hatalmas folyóvíz.
Magaddal ragadsz, megúsztatsz, tengeri ajándékokkal halmozol, majd amikor fulladozva kapálózok a part felé, visszahúzol.
Aztán hagysz elsüllyedni.
Nem lehetünk jóban, de
Nem lehetünk rosszban.
Csordulásig telik a szívem virágszirmokkal, amikor hozzád érek, majd amikor minden érdeklődés nélkül átnézel rajtam, elrothadnak, és eltömítik a szívkamrámat.
Nem tudlak elengedni, de nem tudlak magamhoz vonni.
Ez a végetnemérő huzavona kezd teljesen kifárasztani.
Mégsem tudom abbahagyni, mert olyan vagy, mint a méreg.
Ha egyszer iszol belőle, árt neked.
Ha többször, hozzászoksz és immunis leszel.
Fent kell tartani azt, mert ha abbahagyod az ivást,
hirtelen elveszíted.
De téged nem tudlak abbahagyni, basszameg, nem tudlak lerakni, mint holmi cigarettát.
Ha képes lennék rá, hét hónapja tiszta lenne a tüdőm.
De te nem a nikotin vagy, hanem a pszichológiai függőségem.
Nem akarlak elveszíteni.
Szóval folytatom ezt az örökös károkozást magamban, hiszen jólesik a fájdalom.
A szadizmusodban lettem mazochista, de
Nem baj, mert
Van okom téged magamhoz láncolni.
Sziasztok!
Ez nem egy oneshot, de ki kellett írnom magamból, és szerintem ide jobban illik, mint akár máshova.
Remélem, tetszett!!<3
