Az Öt Királyság Meséi

A Sors Ezütje

Sokan azt mondják, könnyű megtalálni a sors istennőjét. Csak kövesd a szürke macskát, és ha elveszíted szem elől, fordulj mindig balra. A kilencedik kereszteződésben megtalálod.

Oka volt annak, hogy egyedül töltötte a napjait, ahelyett, hogy a többi Istenséggel ült volna a Dómban. A Sors valaha ember volt, akit Yawa az ékkövek Istennője és az emberek patrónusa a halhatatlanok közé emelt. A többi Isten hallani sem akart erről, így végül kitagadták a Dómból és a követőik is elfordultak tőle, mert nem mertek olyan Istennőhöz imádkozni, akire a többi haragudott.

Ígyhát egyedül ült, minden kilencedik kereszteződésben. Semmitmondó arca volt, botját a falhoz támasztotta, a lábánál egy szürke macska hevert. Foltozott köpenyének kapucnija alól kilógott a seszínű haja, és régi, de tiszta ruháiban, szinte jelentéktelennek tűnt, ahogy a kobozát pengette. 

Amint észrevette, hogy valaki figyeli, levette a kapucnit a fejéről. A szemei szürkék voltak, és ahogy felnézett, a tekintete egyenesen a fiú lelkébe hatolt, aki letérdelt elé. 

- Segíts nekem! - kezdte a fiú. A hegyes fülei elárulták, hogy Mavia, az elf isten egy gyermeke. A bőre sötét volt, mint a szerecsendió héja, göndör haja fekete, mint az ében, a szemei pedig zöldek, mint az első falevelek. - Fortuna, kérlek, segíts nekem megtalálni a húgomat! 

A nő mosolygott, letámasztotta a kobozát a falhoz, és a ruhaujjából előhúzott egy érmét, majd a fiú tenyerébe ejtette.

- Ezt mindig hordd magadnál, és szerencse ér majd! 

A fiú arca felderült, a homlokát a földhöz érintve leborult, majd felpattant és elfutott az érmével a kezében. 

A Sors nevetett, majd a kezébe kapta a kobozt és tovább pengette a húrokat, figyelve, a távolban eltűnő fiút. 

Fortunának sok neve volt. Ő a keresztutak Istennője, a szerencse angyala, ő maga volt a sors. De ezek mind csak nevek amiket az emberek adtak neki. Senki sem tudta, hogy hívták valójában. 

Kevesen látogatták, pedig könnyű volt megtalálni, többnyire csak az emberek imádkoztak hozzá, hiszen közülük emelkedett ki. Néha évszázadokig várt. 

Azonban most szerzett magának egy rendszeres látogatót. A fiú időről-időre visszatért, hogy elmesélje neki, hogyan halad. És gyakran köszönetet mondott neki, ahogy egyre előrébb járt. A Sors megtanulta a fiú nevét is.

Aztán egy idő után Darius látogatásai megritkultak. Lassan 400 éve egyedül ült a tisztáson. A viskó szélének támasztva a hátát pengette a kobozát, és mellé dúdolt valamit, amikor valaki a tisztásra lépett a keresztútról. 

Feltámadt a szél, belekapva a hajába, lerepítve a kapucnit a fejéről. A szemei szürkék voltak, és ahogy felnézett, a tekintete egyenesen a férfi lelkébe hatolt, aki letérdelt elé. 

Nem tűnt idősnek, de aki ránézett egy pillantásból tudta, hogy idősebb volt, mint a tisztáson álló fák. A hegyes fülek elárulták. A Sors elmosolyodott. Ismerte a férfit. Járt már itt, és azóta figyelte őt. 

- Mi szél hozott ide vissza Darius? - kérdezte tőle, habár tudta a választ. 

- Segíts megmenteni a hugomat! Könyörgöm! 

- Nem segített eleget az érme? - Kedves hangja volt, mint a patakcsobogás, vagy madárcsicsergés.

- Dehogynem! - Darius kétségbeesetten megrázta a fejét. - Megtaláltam, mégsem tudom megmenteni...

- Darius... Mit kérsz tőlem? - Habár a hang kedves volt, a mosolya pedig töretlen, sürgetés volt benne. Letette a kobozt a fűbe, és felállt. Pár lépésből az elf elé ért. Az álla alá nyúlt, hogy felemelje a fejét.