Karácsonyi mese / Befejezett

George / 5

Heather Kane

December 19. hétfő

A vonat délben állt meg egy állomáson. Nem nagy város mellett, inkább olyan erdei városka volt, és így még jobban kedvet kaptam hozzá, hogy szétnézhessek. George-dzsal megvártuk míg az a nyolc személy elhagyja az állomást, és mi csak utána szálltunk le. Fogalmunk sem volt arról, hogy lelehetne-e szállnunk, de ez csak izgalmassá tette az egészet. Amikor kiléptünk az állomásról, egy megkönnyebbült sóhajt eleresztettem.

- Szóval merre menjünk? –kérdezte George, ahogy körbe néztünk a barátságos kis városon.

- Szerintem sétáljunk el valamelyik irányba, és majd ami éppen utunkba esik –vontam vállat.

- Rendben –bólintott.

- Öhm –állt egyhelyben, és úgy tűnt zavarba jött.

- Megfoghatom a kezed? Biztonsági okokból –mondta, mire elnevettem magam.

- Még véletlenül se szeretném, ha elhagynánk egymást –ingattam a fejem szórakozottan, és engedtem, hogy összekulcsolja az ujjainkat. Így indultunk el a csendes kis utcában, ami karácsonyra már teljesen felvolt díszítve.

Az első hely, ahova bementünk egy kávézó volt és elképesztően jó volt végre nem a vonaton zötykölődni, hanem egy normális helyen, normális emberekkel körülvéve meginni egy NORMÁLIS kávét. Aztán egy vásárba találtuk magunkat, ami nagyon szép volt és hangulatos. Rengeteget sétáltunk és el is felejtkeztünk arról, hogy éppen mért is kötöttünk itt ki. Konkrétan megfeledkeztünk magunkról. Éppen egy díszeket áruló nőnél álltunk, amikor George az órájára nézett.

- Basszus, Heat! Visszakell mennünk az állomásra –mondta, mire én is az órámra néztem, és vagy négy óra eltelt mióta eljöttünk.

- Ugye nem késtük még le? –rémültem meg, de George nem nagyon tudott megnyugtatni, mivel ő is kétségbeesett.

- Nem tudom, menjünk vissza –fogta meg a kezem, majd elindultunk visszafelé. Útközben kétszer is rossz irányba fordultunk, majd lélekszakadva megérkeztünk az állomáshoz. Pont abban a pillanatban értünk a vonathoz, amikor indulni készült.

- Gyere! –húzott és rohantunk az ajtóhoz. Felléptem a lépcsőn, majd George is pont abban a pillanatban, amikor becsukódott mögöttünk az ajtó.

- Úristen, másodperceken múlott –fújtam ki a levegőt, majd elnevettem magam.

- Istenem –nevetett George is, majd ahogy összetalálkozott a tekintetünk, hirtelen lehajolt és megcsókolt. Nem ellenkeztem, talán azért, mert már nem volt erőm hozzá, de elképesztően élveztem és nem akartam, hogy elengedjen.

- Ne haragudj –húzódott el pár pillanattal később.

- Nem haragszom –fontam a karjaimat a nyaka köré, majd én kezdeményeztem egy újabb csókot.

December 22. csütörtök

Lassan, de biztosan haladtunk a vonattal vissza a kezdő kiindulási pontra. Elképesztően örültem neki, de közben egy részem szomorú is volt. George és én a napokban nagyon jól elvoltunk, és közelebb kerültünk egymáshoz, de mindketten tudtuk, hogy a kettőnk közti dolog csak addig tart míg a vonaton vagyunk, aztán mindketten folytatjuk a saját életünket. Kicsit elkeserítő volt, de tudtam, hogy ez így lesz jó mindkettőnknek.

- Min gondolkodsz? –kérdezte George, miközben a holmijainkkal együtt a társalgóban ültünk.

- Hát, hogy hamarosan leszállunk erről az istenverte vonatról és hirtelen vége fog szakadni mindennek –feleltem, mire halványan elmosolyodott.

- Tarthatnánk a kapcsolatot, ha gondolod –mondta, de mindketten tudtuk, hogy úgyse fogjuk.

- Rendben –biccentettem.

- Ah, gyerekek végre hazamehetek Roscoehoz –dobta le magát Lewis mellém.

- Biztosan nagyon örülni fog neked –mondtam, mire George szórakozottan nézett minket.

- Majd meglátogathatsz minket! Elhozhatod a vizsládat is! –mondta, mire elkuncogtam magam és megköszöntem a meghívást.

Még utoljára kávéztunk egyet, és közben jó pár dolgot még megtudtam a két pasiról, akik a napok alatt a szívemhez tudtak nőni. A mellkasomban kellemetlen érzés keletkezett, ahogy a hangszórókból megszólalt a nő.

- Kedves utasaink! Pár percen belül megérkezünk az állomásra, köszönjük, hogy velünk utaztak! A viszont látásra!

- Akkor hamarosan szállunk –állt fel George, és a kezébe vette a csomagjait.

Lewissal mi is így tettünk, csak az én csomagjaimat átvették tőlem, ami nagyon kedves volt tőlük. Perceken belül a vonat megállt az állomáson és felöltözve leszálltunk.

- Köszi ezt a pár napot, Heather! –ölelt meg Lewis, és egy pillanatra elvesztem az ölelésébe a termetem miatt.

- Majd írok instán mikor jöhettek át! –mondta, mire elnevettem magam.

- Rendben! –biccentettem, majd kezet fogtak George-dzsal, és elindult az épület felé.

Aztán George felé fordultam, aki mosolyogva nézett rám.

- Fogunk még találkozni? –csúszott ki belőlem a kérdés.

- Szerintem nem véletlenül találkoztunk –felelte, mire halványan elmosolyodtam.

- Akkor még fogunk találkozni –biccentettem, majd az ölelésébe vont.

Vége

Sziasztok!

Kicsit elcsúsztam a könyvvel, pedig nagyon szerettem volna karácsony tájékán befejezni, de ez most sajnos így sikerült. George történetét azért rövidítettem le mivel rájöttem, hogy Heathernek és neki szeretnék saját könyvet írni, de Maceynek és Pierrenek is, így az ő történeteik még folytatódni fognak! Köszönöm a rengeteg támogatást ennél a könyvemnél is! Hamarosan érkezem a Bizalmunk története c. könyvem folytatásával is!  

Instagram: dkamilla_iroioldal

TikTok: dkamilla