Szabadesés (Helena 2.)

Prológus

A testek olyan esését, amely során csak a gravitációs hatás érvényesül (minden más, a mozgást befolyásoló hatás elhanyagolható), szabadesésnek nevezzük.

Prológus

„Here we are in the maelstrom of love
Waiting for the calm to soothe our hearts
Here we are and don't know how to stop
Waiting for the war to end it all"

HIM - Salt In Our Wounds

Amikor kimondhatatlan titkok kötik gúzsba a testedet és szorongatják a lelkedet egy olyan időpontban és helyszínen, ami mások számára tökéletességet és felejthetetlen élményt jelent, miközben több száz, árgus szem figyel, nem csoda, hogy a rosszullét kerülget.

A lány újabb levegőt kortyolt, lassan nyelt, hogy megnyugtassa zakatoló szívét - de csak nem lett jobb. Sőt, úgy érezte, kicsúszik a talaj a lába alól, hogy végleg elveszíti a kemény munkával megszerzett önuralmat, és ez a mindenen elhatalmasodó, ártó forróság kínosan ismerős volt számára. Félt. Azóta félt, hogy betette a lábát a templomba és végigsétált a padsorok között.

Oldalra tekintett, és megpróbálkozott egy kényszeredett mosollyal - az első sorban ülő, lila kosztümös nagymama felvont szemöldökkel figyelte. Valóban? Vagy csak képzelődött? Túl sokan vannak... Túlságosan örömittasak, túl csinosak, túl természetellenesen bájolgók, ahogy a lány irányába néznek, kivétel nélkül mind, egyszerre... Hogy képesek ilyen felhőtlen örömre egy ilyen helyen? Hogy jelenthet ez a hely ennyire gyökeresen mást nekik és neki? Pedig megígérte magának, hogy ma megpróbálja - erre az egy órára összeszedi magát, minden rendben lesz. Hisz ez most nem róla szól. Igen, megígérte magának, és megígérte valaki másnak is. De ez mit sem ért. Lüktetett a halántéka, elviselhetetlen forróság kúszott végig rajta, izzadságcsepp folydogált a háta közepén és veszett el a barackszínű ruha anyagában, szédült, nem kapott levegőt, ahogy újra végigjártatta tekintetét a mennyezeti freskókon... Kétségbeesetten szorongatta a kezében lévő virágcsokrot. Ez az átkozott hely, a rengeteg ember, ez a füllesztő hangulat, a túlvilági csend, az egyszer-egyszer fojtottan felköhögő emberek, akik ha tudnák, hogy ötszáz évvel ezelőtt mi...

Mély lélegzetet vett a pap monoton beszédét hallgatva. Lehunyta a szemét.

Amikor újra felnyitotta, egyenesen előrenézve belekapaszkodott az egyetlen reménysugárba: az aggodalmat tükröző, tiszta, kék tekintetbe, ami mindig a lelkéig hatolt. Ha ki tudná nyújtani érte a kezét, és újra belekapaszkodhatna...

Megígérted! Így csak saját magadat húzod fel! - Szinte hallotta a fiú neheztelő hangját. - Nyugodj meg!

- Kinél vannak a gyűrűk?

A barátnője oldalba bökte a lányt. Azon nyomban feleszmélt, hagyta, hogy elvegyék tőle a csokrát. Előkereste a díszdobozt a retiküljéből. Most aztán tényleg minden szem rajta... Már attól megszédült, hogy lefelé nézett. Tett egy lépést előre, de forgott vele a világ, forró volt a lehelete. A barátnője utána kapott. Páran felszisszentek a tömött padsorokban. Ahogy reszketve átadta a gyűrűket, összeakadt a tekintete a menyasszony boldogságtól csillogó szemével.

- Jól vagy? - súgta ő. - Nincs színed...

A lány hátralépve legyintett. A hófehér selyemruhás menyasszony visszafordult a jövendőbelijéhez, és a szemébe nézve, az esküje közben az ujjára húzta a gyűrűt. A lány semmit se hallott a szavaiból. Biztos volt benne, hogy el fog ájulni. Ez már túl volt a szorongáson - valami nagyon nem stimmelt.