Álomdonor

A találkozás

Végtelen égbolt hullámzott a kukoricatábla felett, akár egy kobaltkék óceán. A férfi léptei belesüllyedtek a puhára szántott földbe. Talán ősidők óta kóvályog a sorok között, ki tudja. Menetelve elmerengett, mégis mióta nem látott semmi mást a kukoricán kívül?

– Hol vagy, Christine?! – verődött kiáltása a növények között, és közben valami ropogósra lépett. Lassan felemelte a bakancsát, és egy szikkadó varjút figyelt meg a lábnyomában, ahogy a kócos tollai közül gyújtóssá száradt csontok merednek felé. – Fúj! – mondta fintorral, ám csak finom porként folyt szájából a hang.

Egy álomban megesik az ilyesmi. A teljes tudat rejtélyes üzenőfala az álmok földje, ami egyedül az álmodóhoz beszél.

– Christine, várj! – kiáltotta a távolban lévő világos pontnak, majd sietni kezdett felé.

A kukoricaszárak lengedezve csapódtak egymásnak a feltámadó szélben. Hunyorogva védekezett a portól, és kurta pillantást vetett a pontra, ami már függőleges vonallá nyúlt. Végre, közeledek!

Földet okádott a bakancs sarka, amint gyorsított a léptein. Miközben szaladt, a fejében apró kattogás indult el, mintha fémkanalak, vagy apró üveggolyók koccannának össze.

A vonalból tisztán kirajzolódott egy emberalak, aki mozdulatlanul áll, várakozik. Tovább gyorsított. Haladása közben egyre erősödött a kattogás, már-már hemzsegő rovarraj kitinpattogásának tűnt, és ettől megtorpant. Elöntötte a bizonyosság érzése, hogy valahonnan figyelik.

Határozott érzés volt, szinte látta magát egy lapos tányéron, amit végtelen kukoricatábla borít, és jelentéktelen koszként halad rajta, miközben valamiféle mindent látó szem követi a lépéseit.

Pontosabban egy hatalmas feketeség gubbaszt a tányér mellett, és engem bámul. – gondolta, de inkább érezte magán, ahogy kátrányként tapad bőrére a nem kívánt tekintet, mint a zsákmányállat érezheti a ragadozó figyelmét a halál előtti pillanatban.

Amikor szemmel már becserkésztek.

Előtte összeért a kukoricasor a távolban, ahol az alak várakozott, és úgy érezte meg kell fordulnia. Koponyája csontbörtönében tovább hangosodott a zsizsegő bogárraj hangja, amitől ereibe dermedt a vér, de a bénító érzés ellenére is igyekezett hátra fordítani a fejét. Nagyon lassan tette, és végig görcs markolta testében az izmokat, mert valami rossz jelenlétére számított.

Hátul hasonló volt a látvány, mint elől. A kukoricaszegély a távolban összeért, az út hegyén egy apró, pontszerű alak, de az sötéten csillant, és nem várakozott.

Közeledik! – gondolta, de halvány elképzelése sem volt róla hogy kicsoda, viszont azt érezte a zsigereiben, hogy nem jöhet hozzá közelebb. Előre fordult és rémülten sebességbe kapcsolta a lábait. A lassan növekvő szürke pont felé fókuszált, ami mintha szintén elindult volna vele együtt.

– Christine! – kétségbeesve megbotlott, de folytatta a futást – Chris, várj!

Mostanra elviselhetetlenre erősödött a rovarízek kitines zaja, és megesküdött volna, hogy milliónyi csótány mászik az agya körül. Ez csak álom. Csak egy rossz álom!

A szél erősödő hullámokban csapta a port, és végigfutott a gerincén az az ismerős érzés, amikor tudja, mi szokott következni az álmaiban. Megnyalta a száját és fémes só ízét érezte.

Meg fogok halni.

Ahogy futott, nem fáradt. Ez egy álomban rendjén is van, viszont a mellette álló kukoricaszár sem mozdult el, pedig a lábai fürgén jártak. Folyton hátranézett közben, és a fekete vonal minden pislogásnál közelebb ért hozzá, miközben a föld a talpa alatt egyre puhábbnak tűnt. A lábaira bámult.