- Sorrel! Ne fuss el tőlem! Nem akarok semmi rosszat! - szólt a cilinderes férfi, aki a lány után eredt. Egy mezőn futottak, ahol semmit sem lehetett látni, csak a zöld füvet. Sorrel nem tudta hova fut, vagy minek fut, egyszerűen késztetést érzett. Percekig történt ez így, amikor felesett valamiben. A fűben feküdt, sokkos állapotban, tudván, hogy ha nem kel fel, a férfi utól éri. De nem tette. A fűben lévő élőlény jobban felkeltette a figyelmét. Ember alakja volt, mégis kisebb volt mint a tenyere. Zöld, fényes, átlátszó szárnyai voltak, testét csupán egy levél takarta, ami a derekánál bolt megkötve valami madzag szerűséggel. Világos szőke haja volt, amit egy kontyba fogott. Szeme ezüstösen csillagott, ahogy dühösen a lányra meredt. - Olvastam már ilyen lényekről korábban. - gondolta Sorrel.
Ott feküdt vele együtt a fűben, az oldalára fordulva.
- Nézz már a lábad elé! - rivallt a lányra. Hangja élesen csengett, szinte bántotta a fülét. A lény hirtelen felépült, és repdesni kezdett Sorrel feje körül. Kíváncsian figyelte a lányt, mint valami ritka fajt.
- Te egy ember vagy? - kérdezte a lény. - Különös. Érzem benned a mágiát. Hogy hívnak?
Sorrel meggondolta, hogy válaszoljon e. Még mindig ugyanúgy feküdt a fűben, lihegve, döbbenettel az arcán.
- Sorrel - a lány hangja rekedt volt és erőtlen. Közben feltápászkodott a helyéről, és a kalapost kereste, de nem látta sehol. - Te mi vagy? És hogy hívnak?
- Florence vagyok, egy tündér. - Egy tündér? - Persze, nem csodálkozom, hogy nem tudtad. Általában az emberek nem látnak minket. Netán egy látó lennél? Ebben a korban nem sok van.
- Én...
- Sorrel!
A lány éppen rázúdította volna a tündérre a kérdéseit, de a kalapos férfi kiáltása félbeszakította. Alig telt el egy másodperc, mire Sorell faképnél hagyta a tündérkét, és futásnak eredt. A zöld mező meg mindig végtelennek tűnt, nem tudta meddig fog még futni. Néha hátrapillantott, és látta, hogy a férfi kitartóan üldözi őt. Futás közben elgondolkozott azon, hogy hogy került ide, miért van itt, és miért fut. Nem emlékezett semmi másra, csak a tündérre, és a szemébe égett zöld fűre, és az egyre jobban szürkülő égre.
Megállt. Tudta, hogy ha válaszokat akar, csakis a kalapos férfi segíthet megtalálni őket. Kifújta a levegőt, és becsukta a szemét. Próbált megnyugodni, úgy várta a férfit. Hosszú perceknek tűntek ezek a pillanatok. Közben az eső is eleredt, most már Sorrel vörös, selyem hálóruhája csurom víz volt.
