Menekülök... Menekülök el... Menekülök el a valóságtól. Egy szép helyre menekülök. Olyan, mint egy mindenki szemei elől elrejtett tisztás, gyepét szebbnél szebb virágok díszítik. Egyre színesebb és színesebb a kopár, élénk tavaszi zöld, már alig látszik. Sokat járok erre a titkos helyre, de ezúttal kevésbé olyan. A fák dúsan veszik körbe peremét, mégis világos az egész. A közepére lépdelem, jól eső bizsergés futja át testem, elmosolyodom.
Akarva akaratlanul is... Leülök, megsimogatom a virágokat, mint mindig, de...
Mosolyom leolvad, nézve a pompázó virágokat. Meddig..? Vajon meddig lesznek még ilyen szépek? Mikor hervadnak el? Nem tudom, miért keringenek bennem ezek a gondolatok, de képtelen vagyok elengedni őket. Mikor tűnnek el? Marad ez a hely kopár zöld és örökké elfeledett? Vagy... Mégha mocsár is uralkodik, nem fogom elfelejteni?
Akkor is... Akkor is ilyen szépen nyílnak majd? Akkor sem hervadnak el?
Mert én nem szeretném, hogy ez az érzés elhervadjon bennem.
YOU ARE READING
𝓣𝓲𝓼𝔃𝓽á𝓼
Short StoryTisztás, virágok, a természet bája... nem feltétlenül jelent sokat, igaz? Szépnek szép, de csupán ennyi. Dehogy. Ennél sokkal többről szól: Elme, gondolatok, érzések. Ez mind, amiről szó van... mert ez mind több, mint csak egy 𝔱𝔦𝔰𝔷𝔱á𝔰.
