Karácsonyi Ének [Éjfél-verzum II.]

III. A jövő

Will sóhajtott, lábával türelmetlenül topogott. Belső órája azt súgta, már fél nyolc van, vagyis Nico már kilencven perce késett. Még mindig dühös lehet a korábbiért? Csúnya veszekedés volt. Will indulatai saját szájat növesztettek és ontani kezdték a szavakat, mielőtt megakadályozhatta volna.

Az étkezőben ült a szinte érintetlen tányérját bambulva morcosan. Nico megint kihagyja a vacsorát. Belső hangja máris arra biztatta, hogy ne viselkedjen hisztis gyerekként, keresse meg a barátját és kérjen bocsánatot. Komolyan, mi másra számított? Nico mindig is utálta a Karácsonyt, és bármit, ami hozzá kapcsolódik.

Mégis... a Karácsony fontos volt Willnek. A családról, odaadásról és osztozkodásról szólt, és Nico nagyon is családnak számított. Meg akarta ajándékozni őt, és megosztani az ünnepet vele, ahogy a rendes párok szokták. Így is rengeteg fájdalmas téma volt, amin túl kellett lépniük a kapcsolatuk alatt. Nem akarta, hogy a Karácsony – egy örömmel és boldogsággal teli nap – egy legyen közülük.

Már vagy kilencedjére sóhajtott, mióta leült, lehunyta szemét, ujjait összefonta az ölében.

Ő, hali, apa. Sajnálom, ha rossz az időzítés, vagy Zeusz épp az Olimposzt takaríttatja veled, vagy ilyesmi. Csak... oké, nem kérek sokat, de igazán rámférne pár tanács. Szerelmi tanács. Helló? Hall valaki?

– Nem kell úgy kiabálni, William! Még di Angelo álmaiban is hallom a fohászodat.

Úgy rájött a frász, hogy a fiú kiborította a Kool-Aides kupáját, nagy foltot varázsolva ezzel a nadrágjára. Felmordult. Sosem fogja tudni kimosni. – Megijesztettél – motyogta, ahogy szalvétát ragadt.

– Úgy tűnik, ma folyton ez történik velem – biccentett Apolló. – Szóval, William, mi kellene? Épp eléggé benne vagyok valamiben...

– Csak Will – javította ki. – És én... tanácsot kérnék. – A padlóra nézett, hogy elrejtse grimaszát. Csak a végszükség vihette rá, hogy apjától kérjen szerelmi tanácsot, tehát nagyon mélyponton volt. Az egyenes tanács ritkán jött az istentől, beszélgetéseik legtöbbször csak még jobban összezavarták Willt, ahelyett, hogy segítettek volna. Azonban tekintve, hogy Új Rómában senki sem akart volna egyértelműen állást foglalni és ezzel kivívni Nico haragját, nem maradt túl sok opciója. Szerencsétlen helyzetét Apolló látszólag könyörgésként fogta fel; felragyogott és vállon veregette a fiút.

– Fiam! Végre rájöttél, mekkora áldás az apád! Mi a probléma?

– Nico – sóhajtotta. – Összekaptunk.

A napisten bólintott. – Hallottam, igen.

– Mindenki tudja?!

– William, biztos vagyok benne, hogy még a fél Alvilág is hallott titeket.

– Will – helyesbített megint. – Az istenekre, Hádész tudja? Zombik fogadnak majd, ha hazamegyek, vagy mi?

– Hádész figyelme pillanatnyilag erősen felém irányul – kuncogott Apolló. – Elég dühös rám, pedig csak segíteni próbálok.

A fiú gyanakodva ráncolta a szemöldökét. – Miben sántikálsz?

– Semmiben! Na most, arról a veszekedésről...

– Ja... – Vállai megereszkedtek. – Felzaklatott, hogy nem akarja együtt ünnepelni velem a Karácsonyt. Mármint, mindig is utálta az ünnepet, de most senki sem tudja, hol van, és folyton azt látom magam előtt, hogy egyedül van és majd' megfagy, és megőrülök!