Filózgatok

Évszakok

Az évszakok egymásutánja olyan folyamat, ami széppé teszi a mérsékelt időjárású tájakat. A változatosság. Ám az én valószínűleg elcseszett világomban ez a folyamat egy borzasztó fájdalmas egyveleget vált ki.

Tavasz:
A madarak költenek, az állatok hormonokkal feltöltődve közösülnek, éledezik a nagypapa kertjében az idén már másodjára elfagyott diófa. Régen imádtam ezt az évszakot, mert olyan cukinak képzeltem a sok színnel és apró kisállattal. Aztán a tojáshallgatást szépen lassan felváltotta a tudat, hogy attól, hogy süt a nap a seggem befagy az évszak közepéig, onnantól pedig olyan meleg van, hogy az ádámkosztüm is bő öltözéknek hat. Mindezek tetejébe pedig még iskola is van. A tanárok a bizonyítvánnyal riogatják a megfáradt diákokat, akik 45 percen keresztül tanulmányozzák, a veszélyesen ingatag ablaküveg mögötti fák leveleit. Nem egy embertől hallottam már, hogy nekiálltak megszámolni őket, hogy ne aludjanak el.

Nyár:
Az első heteiben még suliban vagyunk, de már csak egymást felcseszni járunk be, a nap egyre jobban elhatározza, hogy az életünket is kisüti belőlünk, én pedig ezzel egy időben elkezdek teljes erőmből belelétezni a világba. Minden percet próbálok a tökéletes pihenéssel eltölteni, legyen az aktív vagy passzív. Az élet egyszerűen feltölt és olyan, mintha végtelen lenne a lehetőségek tárháza. Egészen augusztus 1-ig. Akkor bepánikolok, hogy mindjárt vége és irdatlan mennyiségű élményt próbálok röpke 4 hétbe zsúfolni. Majd végül hatalmas mélabúval, de élményekkel telve lépek be azon a bizonyos kapun. Immár ijesztően sokadjára.

Ősz:
Az évszak ami olyan botrányos gyomorgörccsel indul, és amit egészen Halloweenig elfelejtek élvezni. Akkor viszont eszeveszetten hallgatok őszi zenét, gyűjtöm a már elrohadt faleveleket és túlromantizálom az egyre borúsabb időjárást, hogy ne gondoljak a télre.

Tél:
A december egy óriási nyál és égősor gombócként zúdul a nyakunkba és minden kisgyerek reményekkel és izgalmakkal várja a kalendárium utolsó ablakát. Aztán eltelik. Olyan hirtelen, hogy fel se tűnik. Hopp elreppent egy év és rájövök, hogy még mindig az őszi zenéket hallgatom és azon morfondírozok, hogy nyáron mennyi mindent kihagytam. Január mint egy hatalmas takonygombóc érkezik és nálam megállíthatatlanul elindítja a szezonális depressziót, aminek amúgy semmi köze az időjáráshoz. Csak egyszer csak azon kapom magam, hogy a terapeutám már a legjobb barátom lett. Aztán eljön a február. A legrövidebb és mégis fájdalmasan hosszúra nyúló hónap. Ilyenkorra biztosan bekapok egy jó kis vírust, minimum három összeroppanást és öt mélypontot, hogy hogyan tovább. Aztán végül csak a kedvenc őszi slágerem hallgatva rájövök, hogy basszus, megint tavasz van.