A szívtelen (+18)

1.

Akkor reggel is korán keltem. A kedvenc rózsaszín ruhámat vettem fel. Kicsit koszos, meg rongyos, de ez volt az utolsó dolog, amit anya varrt nekem mielőtt meghalt. Közel állt hozzám.

Kimentem a házunk elé és, mint minden reggel, akkor is madáreledelt raktam az etetőbe. Elmosolyodtam, mert a madarak szinte azonnal odarepültek, mintha már tudták volna mi az. Már megszokták hogy etetem őket. Kicsi korom óta kijártam reggelente és élelmet adtam az erre járó madaraknak. Nekik nincs pénzük, nem tudnak gondoskodni magukról, így nekem kell megtennem.
Ránéztem a nagy fehér tölgyre és elindultam az alsó ágára függesztett hintám felé. Leültem rá, kicsit meglendítettem és élveztem a csöndet.

Nagyon vártam már ezt a napot. A szerelmem, Peter aznap jön a házunkhoz megkérni a kezemet apámtól. A szívem a torkomban dobogott. "A szerelmem felesége leszek" Ez járt a fejemben hetek óta de csak akkor tudatosul bennem. Hihetetlen izgalom lett úrrá rajtam.

A fehér tölgy árnyékába bújva figyeltem a gyönyörű napfelkeltét a dombról. Nem volt olyan magasan, mint egy hegy, de nekem ez tökéletesen megfelel, hiszen itt nőttem fel. Minden reggel ennél a hintánál kezdtem a napot. Még apám függesztette fel ide hat esztendős koromban nekem. Utána sorra jöttek az öcséim és húgaim, de sosem engedtem nekik használni, a hintámat, mert ez csak az enyém volt. Tíz éven keresztül volt a társam bánatban, örömben. A szívemhez nőtt.

Gondolatmenetemből a legkisebb húgom Eliza szakított ki. A négy éves testvérem, tündéri sárga ruhájában szaladt felém, amit még én varrtam neki. Tökéletesen illett mézszőke fürtjeihez és hófehér bőréhez.

- Fifi! Apa szólt, hogy gyeje be! - Vékony hangjával kiabálva futott bele a karjaimba.

A családban mindenki Fifinek hívott. 5 éves voltam, amikor a legidősebb húgom, Greta beszélni kezdett. Túl nehéz volt neki kimondani a Sophiát, de még a Sophie-val is gondjai voltak, így lettem Fifi. Azóta mindenki így hív.

- Rendben! Megyek veled! - mondtam a húgomnak és felkaptam a karomra.

Szerencsére a fám közel volt a házhoz így nem kellett sokat sétálnom. Apámat láttam az ajtóban állni, mellette Peterrel. A szívem hevesebben kezdett verni, amint tudatosul bennem, hogy Peter már valószínűleg megkérte a kezem tőle. Vajon mit mondhatott apám? Remélem beleegyezett.

- Jó reggelt apám! - mondtam egy mosoly kíséretében és megöleltem. Peterrel ugyan ezt csináltam.

A családunk ebből a szempontból nagyon közvetlen volt. A faluban az emberek primitívnek gondoltak minket néhány furcsa szokásunk miatt. Az ölelés ezek egyike. A lányok atyáikat kézcsókkal köszöntötték, szeretőjüket pedig csak titokban csókolhatták meg. Mi tettünk ezekre a szabályokra és ezzel felháborítottuk magunk körül az embereket.

- Jó reggelt Fifi! - simított meg a fejem apám és rámmosolygott. - Egy kérdéssel keresett fel a párod, a kezedet illetően! - Lélegzetvisszafolytva vártam hogy folytassa, és közben Peterre néztem. Mindketten mosolyogtak. - És én igent mondtam!

A szívem kihagyott egy ütemet és elmosolyodtam a megkönnyebbüléstől. Apám nyakába ugrottam és az örömtől kapott adrenalin miatt erősen öleltem.

- Jaj kislányom! Hát megfolytasz! - nevetett fel apám, de visszaölelt.

Amikor végre elengedtem, csillogó szemekkel néztem fel Peterre és gátlásaimat elhagyva megcsókoltam. Nem érdekelt, hogy esetleg lát valaki vagy elterjed. Ez volt akkori életem legszebb pillanata!

- Istenem annyira boldog vagyok! - sikítottam fel és a szám elé kaptam a kezem. Aprókat ugrándoztam és körbefordultam párszor. Szőke hajam az arcomba lendült, a rózsaszín ruhám pörgött, miközben apám és Peter nevettek a kislányos viselkedésemen. - Mit nevettek? - álltam meg és rájuk vigyorogtam.