A szívtelen (+18)

2.

Hatalmas zajra ébredtem. Aztán amikor a szememet próbáltam kinyitni, hatalmas fény vakíotta ki azt. Pislogtam párat, amig hozzászokok a fényhez, majd amikor kiélesedett a látásom megláttam, hogy az egyik katona, Grant néz vissza rám.

Itt az alkalom. Az alkalom a menekülésre.

Még fekvő állapotban jó erősen belerúgtan a férfi ágyékába, aki összerogyott a fájdalomtól, én pedig kihasználtam az időt a menekülésre.

Rohantan, rohantam ahogy tudtam. Ez volt az egyetlen esélyem a menekülésre. A futás. Szőke hajam vitte a lendület okozta szél, én pedig egyre jobban gyorsultam, amikor valami visszarántott. Egy kéz markolt a hajamba és a tulajdonosához rántott neki háttal. Felsikítottam a döbbenettől és a rémülettől. Érces nevetést hallottam a fülem mellett.

- Hova hova, szépségem? - Valentino hangját hallottam. - Oh, hát szökdösünk?

A szabad karjával átfogta a csípőmet és mégjobban magához húzott. A nyakamhoz hajolt és szívni kezdte.

- Hmm, megbabonáz az illatod - dörmögte, közben a ruhám szegélye után nyúlt.

Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Istenhez imádkoztam, amikor meghallottam egy hangot.

- Valentino, engedd már el! Azt beszéltük, hogy ajándék a királynak! - szólt mögülünk egy ismerős férfi hang.

Valentino azonnal abbahagyta, amit csinált majd felsóhajtott.

- De hát nem látod, milyen gyönyörű, Brian? - fordított felé és végigsimított az egyik szőke fürtömön.

- Igen, nekem is van szemem. De temérdek másik lány van még itt! Ez egy szűz, és nem akármilyen! Te magad mondtad hogy milyen gyönyörű! Talán ezzel elnyerjük a király kegyét! - keményítette meg az arcvonásait Brian.

Valentino felsóhajtott, majd nem túl finoman odalökött hozzá.

- Akkor vidd te! Szökni akart - mondta flegmán, majd otthagyott minket.

Végignéztem a férfin. Rövid, mogyoróbarna haja kissé kócos volt, zöld szemével pedig engem vizslatott. Hátrafogta a két csuklómat, de nem durván.

- Csak tedd azt, amit mondanak és nem lesz bajod! - mondta.

Hangjában együttérzés és gyengédség csengett. Egy kis rokonszenvet ébresztett bennem. Arcvonásai koránt sem voltak olyan kemények, mint Valentino jelenlétében voltak.

Bólintottam egyet, jelezve hogy megértettem.

- Na gyere! - mondta és elkezdett tolni a többi rab felé.

- Kérlek, engedjetek el! - mondtam már halkan, de a hangom elcsuklott.

- Csak ne ellenkezz és gyorsabban túl leszel rajta! Mondogasd ezt magadnak! - szorított rá a csuklóimra a hátam mögött és lökött rajtam egyet, hogy gyorsabban menjek.

Ahogy jobban megnéztem, egyre több embert hoztak kocsikon. A katonák kiszedték őket a ketrecekből és úgy vezették őket a palota kapuján át a hatalmas udvarba, mint a marhacsordát.

Szétosztanak minket. Több csoportot alkottak, és engem Brian ahhoz vezetett, ahol fiatal lányok voltak. Körülbelül tízen lehettek.

- Viselkedj! - mondta nekem utoljára és belökött a lányok közé.

Még láttam hogy a csoportunk mellett álló középkorú nővel vált pár szót, majd egyszerre rám néznek. Vagyis rólam volt szó. Bele se mertem gondolni, mit mondhatott neki.