𝐀𝐦𝐢𝐤𝐨𝐫 𝐚 𝐫𝐞𝐦𝐞́𝐧𝐲 𝐢𝐬 𝒕𝒂́𝒗𝒐𝒛𝒊𝒌![Befejezett]

1.

Az eső is halkan peregni kezdett, mintha csak a természet átvette volna a
jelenlevők fájdalmát.
Haruki összébb húzta magán kabátját, feltűrte gallérját, hogy szomorú arcát legalább félig el tudja rejteni az emberek elől. Arcán halkan folytak végig a keserű könnyek, de más jelét nem adta annak, hogy édesanyja halála mély sebet ejtett rajta. Valahol már fel volt készülve erre.

A hosszú hónapok, melyek alatt édesanyja kórházi ágyon feküdt, megerősítették szívét. Mégsem eléggé. Torka egyre jobban elszorult, és halk hálát rebegett az égnek, amikor a temetésre összegyűlt emberek lassacskán távoztak.
- Haruki, gyere – hallotta meg maga mellett azt a hangot, ami az egyetlen
fényt jelentette számára. A vállára simuló kéz melegséggel és erővel töltötte
el. Hálásan emelte könnyes tekintetét a mögötte álló férfira. Nem szólt, csak
bólintott, majd hagyta, hogy a férfi kivezesse őt a szentélyből.

"Autóba szálltak."

- Nincs kedvem hazamenni – suttogta a fiú lehajtott fejjel. A férfi alig hallott
belőle valamit az autóra hulló kövér esőcseppek miatt.
- Ha akarod, ma éjjel a házatokban maradhatok. Nem jó, ha egyedül töltöd az éjjelt a házban egy ilyen nap után. –

A férfi beindította a kocsit. A motor
halkan felberregett. Haruki felsóhajtott.
- Ezentúl már úgyis mindig egyedül leszek. Hát nem mindegy, Toma-san?-
  ,fordult a férfi felé.
Szomorú szemeiben a remény halvány fénye csillogott.
Bár tudta, hogy nem válhatna semmi sem valóra, amire vágyik, mégis örült
volna, ha az éjjel vele marad. Ám a szívében éledező egyre erősebb érzelmek arra figyelmeztették, hogy távol kellene tőle maradnia. Az utóbbi időben már így is elég sok balszerencse érte. Apja halála óta, egyedül élt anyjával, utána jött az a baleset, és anyja hirtelen betegsége. Rokonok híján neki kellett előkerítenie a pénzt anyja kórházi ellátására. Otthagyta az egyetemet és
munkába állt. Részmunkaidős állásai, bármennyi volt is, nem hoztak elég pénzt a konyhára, hogy megélhessen belőle és még a kórházat is fizesse.
Egyetlen szerencséje volt csupán
- Taro-san, anyja osztálytársa a
gimnáziumból. Véletlenül találkoztak a kórházban. Még anyja sem tudta,
hogy épp abban a kórházban dolgozik a férfi sebészként.
Felajánlotta segítségét, ami végül mégis kevésnek bizonyult. Édesanyját már nem tudták megmenteni. És ami még rosszabb volt, minél többet találkoztak a férfival, Haruki annál inkább kezdett vonzódni Toma-sanhoz. Most pedig már úgy érezte, ennél rosszabb már nem lehet az élete.
- Épp ezért nem akarlak ma egyedül hagyni. Túl sötét gondolatok járnak a
fejedben –
zárta le a férfi a vitát, és egyenesen Haruki háza felé vette az
irányt. A fiú már nem ellenkezett. Nem látta értelmét. Nagyon jól tudta, ha a
férfi eldönt valamit, akkor az úgy is lesz.
Az út a házig nem tartott sokáig. Haruki ideges volt, amikor kinyitotta az
ajtót és betessékelte a férfit. Toma óvatosan lépett a házba, melyet már oly
sokszor látott, de még egyszer sem léphetet be.
Most csupa elfojtott érzelemmel lépte át a küszöböt. Szó nélkül kémlelt körül a szobákon, melyek mellett elhaladtak. Végül egy nappaliszerű szobába vezette őt a fiú.
- Igazán nem szükséges maradnia egész éjszakára, Toma-san. Így is többet segített már nekem, mint amit valaha is meg tudnék önnek adni –
motyogta a fiú, miközben hozott a férfinek egy csésze teát.
- Nem fogok vitát nyitni. Maradok és kész, Haruki. De... –
tolta el a csészét maga elől
– most valami erősebbre lenne szükségünk. Hisz mindkettőnk egy
fontos személyt veszített el. Nincs
igazam? –
mosolygott szomorkásan a fiúra.
- De, igaza van – lehelte Haruki, és kiment a konyhába, hogy pár perc múlva egy üveg sakéval térjen vissza. Kitöltött mindkettőjüknek. A férfi hálásan elfogadta, és egyszerre felhajtotta pohara tartalmát. Haruki is követte a férfi példáját. Szinte szótlanul iszogattat, amíg nem kezdett kifogyni az üvegtartalma.
- Nem lesz könnyű egyedül élned. Asszonyt kéne keresned. Már elég idős
vagy – jegyezte meg Toma.

Haruki meglepetten emelte rá tekintetét

- Ne mondjon ilyet, sensei – szorította ki magából nehezen. Mellkasa
elszorult, és érezte, hogy arcán újra a könnyek peregnek végig....