𝐀𝐦𝐢𝐤𝐨𝐫 𝐚 𝐫𝐞𝐦𝐞́𝐧𝐲 𝐢𝐬 𝒕𝒂́𝒗𝒐𝒛𝒊𝒌![Befejezett]

3. VÉGE.

- Sose kérj ilyesmiért bocsánatot. Főleg akkor, ha szerelmed viszonzásra talál- válaszolta Toma, mire a fiú halk zokogásban tört ki.
- Pedig már azt hittem, ettől már csak rosszabb lehet - szipogta bűntudattal
fűszerezett örömmel lelkében.
Mégis, Haruki minden fájdalmának ellenére boldog volt.
S ebben a boldogságban nyomta el őket az álom.

Toma enyhén összetörten ébredt reggel. Haruki melengető ölelése eltűnt,
s bőrét a hideg cirógatta. Felült, majd magára kapta nadrágját, hogy ne
meztelenül induljon a fiú keresésére. Keserű ízzel szájában gondolt Hotaru(volt titkos szerelme/Haruki anyja)
halálára, mégis édes bizsergés járta át testét és lelkét egyaránt, ha Haruki
ölelő karjait, forró csókjait képzelte maga elé. Halk hálát rebegett, amiért egy
ilyen gyöngyszemet hagyot neki fájdalma enyhítésére.
- Haruki! - kiáltott Toma, amikor a házban csak a nyomasztó csendet
hallotta. Minden szobába benézett, ami útjába esett. Remélte, hogy végül
legalább a konyhában rálel a kölyökre. Karjai már nagyon magányosak
voltak. Szerette volna magához ölelni a fiút.
A konyhába érve csalódottan látta, hogy a fiú nincs ott. Kezdett aggódni. Ha
elment valahova, legalább egy rövid üzenetet hagyhatott volna, vagy akár fel
is ébreszthette volna.
Kilépett a konyhából és a ház hátsó részébe vezető folyosóra lépett. Még két
ajtó mögött rejtőzhetett a fiú. Először a fürdőbe nyitott be. A földön vizes
lábnyomok csillogtak, amik azt bizonyították, hogy a fiú nem olyan rég
járhatott itt. Halkan becsukta az ajtót, és az utolsó termet célozta meg. Az ajtó
résnyire nyitva volt. Toma hátán a hideg futott végig egy ismeretlen borzongató érzés miatt, ami szinte a csontjaig hatolt. Keze enyhén megremegett, amikor beljebb tolta az ajtót. Aggodalma egyre nőtt. Nem látta a fiút.
Az ajtóban állva nézett körül a szobán. Csendes áhitattal nézte Hotaru
életének utolsó nyomait a szobában. Az ő jól ismert illatta áradt a bútorokból
is. De nem csak az... Toma megremegett. Ösztönösen lépett még beljebb,
hogy az ágy túloldalára is lásson. Lábai nehezek voltak, mint a kő, de nem
fordított hátat annak a vonzásnak, ami az ágy felől jött. Majd hirtelen...Haruki arcát cirógatva ölelték körül fekete fürtjei. Toma a fiú lábaihoz
guggolt. Arcán a fájdalom jeges könnyei futottak végig, hosszú barázdákat
húzva az álláig, ahonnan elrugaszkodtak, hogy a szoba csöndjében szinte visszhangozva cuppanjanak a földön egyre jobban szétterülő forró, bíborvörös tóba. Nem értett semmit. Elméje üres volt, szíve elszorult, s torkából egy kétségbeesett dühös üvöltés tört fel.
Az egyre hűvösebb test élettelenül simult reszkető karjaiba. Toma
kisimította az elkószált tincseket a fehér homlokból. A hosszú szempillákon
még mindig csillogott néhány könnycsepp. Lehajolt, s lecsókolta őket onnan.
Szerette volna megkérdezni, miért. De a lágyan szétnyílt ajkak már nem
feleltek. Toma mégis föléjük hajolt s egy lopott csók által akart választ
kapni. De az ajkak továbbra is némák maradtak.
Magához szorította az éjszaka oly forró, s most oly hűvös testet. Szeme a
szobát kémlelte, hogy választ találjon.
Az éjjeli szekrényen egy papír árválkodott. Egy enyhén elsárgult levél. Már öreg lehetett. A férfi utána nyúlt. Remegő ujjai közé zárta, tekintete a ráborult homályon át próbálta olvasni a szépen kidolgozott betűket.
Megannyi fájdalom sugárzott a papírlapról. De csupán egyetlen mondat volt, melynél elakadt a férfi lélegzete. Úgy érezte, megfullad. A papír a földre
hullott. Toma a fiú fölé borult és bocsánatért esedezett. Egy utolsó
szeretettel teli csókkal búcsúzott, majd a fiú lehulott karja mellől felemelte
azt az apró kis kést, mely oly mély sebet volt képes okozni.
A sötétség csak lassan jött. Hideg fuvallatként kúszott lassan kiűrülő ereibe.
Nem akart gondolni semmire, mégis az az egy mondat örökre emlékezetébe
vésődött.

„...Ha bármi történne velem,édes kis fiam keresd fel Kouzuki Tomát, ...a vér szerinti
apádat.".. -Hotaru.

Vége.