Aminap találkozam egy emberrel. Lehetséges hogy ő volt Aprodithe fia? Vagy tán maga isten volt? Nem is hiszek a szememnek. Azok a leírhatatlanul gyönyörű tenger kék szemek, az a kibaszottul mindíg tökéletes szemek. Baszki! nem lehet. Nem, nem, NEM. beleszerettem volna? Lehetetlen! Nem is az esetem. Nagyon nem. Méghozzá van nője. Aki csinos, gyönyörű, rendes. Én sose lennék elég neki. De ő se kell nekem! Mármint van elég állat itthon. Bár, mulkor mikor sorversenyek voltak jól elbeszélgettünk.Érdeklődött megyek e külön kirándulásra. mondtam persze persze. Azután hozzám se szolt. Imsmerem már az embereket annyira hogy lássam az arcán van e valami probléma. És volt. Csak bámulta a telefon képernyőjét szemei könnybe lábadtak majdnem sírva fakadt. Lába után nyultam de elhúzta. Aznap óta nem szól hozzám. És azóta fáj a szívem undok mégis törődő szavaiért. hogy piszkáljon, kergessen az udvaron majd ha elkap megcsikiz elenged és ujra kezdi. Sorakozóban lévő beszólásai amiből mindígjol jött ki hisz utána oda dobott valami gagyi bókot. De mégis. azok a szavak olyan jol estek hogy belészerettem. Sajna.
