Renomé

Kezdet

Minden az óvodában kezdődött. Senki se ismerte egymást, csak léteztek, nem beszélgettek, nem játszottak együtt. Egyszerűen csak felnőttek. Senki se kérdezte tőlük mi szeretnél lenni ha nagy leszel, senki se ajánlotta fel a segítségét ha elestél. De az idő elmúlik egy nap, s rádöbbenek, hogy még csak most kezdődik minden. Két év az óvodában éppen elég volt arra, hogy Alex feszegesse saját idegszálait. Hát nem csodálatos? Telnek az évek s egyre idősebbek lesznek. Vajon ebben a városban tényleg így kell mennie mindennek? Nem, nem hiszem. Csak gondolj bele... Mi lenne ha beleszorulna a másikba egy kis szeretet? Szerintem nem halnának bele.

A folyosón végig sétálva elnyomást éreztem. Fülesemben üvöltött a zene. Csak én és a zene. Ez éppen elég volt, hogy kiszűrjem azt a hangot magam körül ami már a következő délután ismételten eltervezett bántalmazást jelentette ellenem. Már megszoktam. Így nőttem fel. Azt hiszem nekem ez a sorsom. Tovább mentem, tovább míg be nem értem a terembe. A termünk akárcsak a legtöbb, hangoskodó diákoktól hemzsegett. A falakon térképek, könyvespolcok, virágok rendetlenkedtek. A terem szín világa egészen hangulatos, leszámítva az egészen versenyképes rossz fényviszonyt.

-Már megint te? -morgott rám Mark. -Megakarsz halni?- szorította meg a felsőmet miközben rángatott. -Még egyszer meglátlak a mai nap során nem állok jót magamért. Pftt... Büdös ribanc..
-S-sajnálom.. -kapkodtam a levegőt, könnyes szemekkel felé nézve.

Markról tudni kell, hogy gazdag családból származik, ezért eléggé lenéző a magamfajta szegényebbek felé. Körülbelül 170 cm magas, izmos, barna hajú fiatal ember, és pont nekem kell elesnem a hülye lábában.
Ez vagyok én. A senkinek semmit se jelentő seggfej, akit napvégenként vasalóval szoktak égetni a tornaterem szertárában. Egészen tűrhető dolog egy adott idő után. De miért nem teszek semmit? Egyszerűen azért mert egy nap, eljön az én renomém és bocsánatért fognak esedezni.

-Aleeeeex -rángatott meg Jack.- Föld hívja Alexet.
-Hm? -néztem fel Jack elé.
-Szedd ki azt a fülest a füledből. Hát nem hallod így az órát. Megint egyest akarsz kapni?
-Mi?! Nem.. -sóhajtottam. Már nem ez volt az első alkalom, hogy hasonló dolgok végett kötöttem ki ,,szeretett'' igazgatónk előtt. Ő maga a gonosz.. Sok embert rugatott ki pályafutása során. Elég volt a vastag szemöldökét összehúznia és sötét szempárjába belenézned ahhoz, hogy tudd a választ. Jó, tudom, hogy ez eléggé betegesen hangzik, de tényleg így van. Túl sokan vesztek már oda az iskola végett akár csak én vagy Jack. Jack egy eléggé sokszínű személyiség. Talán az egyetlen ember akit érdekel, hogy esetleg életben vagyok e még vagy sem. Zöld hajával és zenei megnyílvánulásából adódólag valahogy mindig kiközösítették. Pedig tud főzni, nagyon kedves és türelmes. Ezt csak onnan tanúsíthatom, hogy 3.-ban egy volt barátja eltörte a kezét és egészen sokáig barátok maradtak utána is. Szerencsénkre már idén nem kellet megbírkóznunk a létezésével. A lényeg, hogy fogjuk rá minden rendben van... Kivéve egy dolgot. A mai nap is kegyetlenül kifogok kapni a kattant édesanyámtól. Még 2015-ben bipoláris zavarral diagnosztizálták. Én gondozom, ápolom de mindig csak a rosszat kapom cserébe.. Nem is értem, hogy miért. Egyszer depressziós, máskor pedig a nappal akar beteg dolgokat csinálni. De ha meg bedugom a pszichiátriára akkor soha többet nem fog velem szóba állni. Szűkösen élünk már nagyon rég óta. Talán az egyetlen bevételünk, az én ínséges fizetésem amit hétvégenként kaparok össze, takarításból. Sajnos apám korán elhunyt így csak ketten maradtunk...

Azt hiszem eleget gondolkodtam ezen, ideje szembenéznem a legynagyobb ellenségémmel amit mateknak szokás nevezni.

-Alex? -szólongatott Ms. Clark. -Megtudná mondani az eredményt?
Tenyerem hirtelen izzadni kezdett, nagyokat kezdtem nyelni. A háttérből lehet hallani a többiek gúnyos nevetését. Én csak hallgatni tudok.
-1789 - súgta nekem Jack.
-1789 -feleltem.
-Megúszta most az egyszer. -arcán lehetett látni azt a tipikus megvető kifejezést, amely a bukásunk biztos pontját jelentette.