Use me //Minsung, Oneshot//

1.rész

Szerelem?

Egy szó, amely annyi ember számára a boldogságot okozza.

Egy csodás szó, mi?

Hát nem. Akár gondolnátok, akár nem, egyeseknek ez a szó egy átok, pedig másoknak az életet jelenti.

Olyan szó ez, mint a "halál", vagy éppen az "esküvő".

Minden szónak meg van a saját érzése, amit vonz mágával és azt gondolnánk mindenki ugyanúgy érez a szavakkal kapcsolatban, de ez közel sem így van.

Gondoljunk csak bele, meghalljuk az esküvő szót. Mi az első gondolatunk? Az hogy egy pár, akik végtelenül szeretik egymást, összekötik az életüket és boldogak lesznek. Életük most már eggyé lesz, ezt pedig megünneplik, buliznak, isznak, esznek, nevetnek, táncolnak és mind boldogok, nem igaz?

Közel sem. Mi van azzal az emberrel, aki talán visszafordíthatatlanul beleszeretett az esküdőpár egyik tagjába?

Végülis ez nem a mi dolgunk, igaz? Nem tudunk mit tenni. Talán így is van, nincs mit tenni, ugyanis a szerelem nem visszafordítható, de sajnos ezeknek az embereknek, nem kevés ideig lesz átok az "esküvő" szó.

Általában mindig van egy szenvedő fél, akinek mindössze egy szó szorongást, könnyeket okozhat, vagy éppen az utálat érzését keltheti benne.

Ebben a történetben én vagyok ez a fél, Han Jisung, aki alig pár hete utálta meg a szerelem szót.

Hogy mi miatt?

Egy ember miatt. Egy ember miatt, akinek a neve Lee Minho..

Mindig is szerethető embernek gondoltam magam, boldog voltam azzal, ahogy kinéztem és senki véleménye nem érdekelt. Sosem akartam más embertől függeni, főleg nem teljesen megváltozni miatta. Mióta eszemet tudom azon a hiten voltam, hogy nem kell a szerelem miatt változnom, ha szeret, szeressen engem, az én lényemet, minden hibámmal együtt, de Minho mindent megváltoztatott.

Minden év elején kezdődött, mikor is a családja tőlünk pár házzal arrébb költözött. Három éve voltunk osztálytársak, de sosem volt hosszabb beszélgetésünk. Mikor átköltöztek elkezdtünk együtt hazajárni és megismertük egymást. Kiderült, hogy a fiú akit egy taplónak hittem, igazából privátban tök kedves. Idővel olyan dolgokat mondtunk el egymásnak, amit senki másnak. Megbíztunk egymásban és jóban lettünk, én pedig beleestem. Alig három hónap alatt, mint egy visszafordíthatatlan varázs, szerettem bele a hangjába, a mosolyába, a nevetésébe, a kinézetébe, az egész lényébe és abba, ahogy velem viselkedik.

Vak voltam, nem láttam a hátsó szándékait és hónapról-hónapra, napról-napra mélyebbre és mélyebbre estem, ő pedig ezt kihasználta. Elhívott egy házibuliba ahol mindketten ittunk, majd reggel az ágyába ébredtem. Mindenre emlékeztem, minden magával ragadó és kívánatos szavára amit mondott nekem, de túl szép lett volna, hogy valóság legyen, igazam van?

Ezután az alkalom után egyre többször történt, hogy együtt töltöttünk egy-egy estét és ő barátok extrákkal kapcsolatot ajánlott nekem, ami természetesen túl vonzó volt az én ostoba lényemnek, hogy elutasítsam. Egyre és egyre többször dugott meg, mígnem már minimum lett a heti 3 alkalom. Két hónapba tellett míg legalább csak egy cseppet is elkezdtem kapizsgálni, hogy valószínűleg sosem érzett, és sosem fog, érezni irántam semmit sem.

Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy a fiú, akibe beleszerettem csak kihasznált engem és az érzéseimet, de nem is értem eleinte mit gondoltam. Magamban kerestem a hibát, próbáltam változni, de fel sem tűnt neki, nem is érdekelte. Utáltam magam, majd utáltam őt, mert rájöttem, hogy hazudott, mikor azon az estén azt mondta szeret, hisz ez sosem volt igaz és nem is lesz. Hisz neki egy bármikor eldobható játékszer maradok, örökre.