gaslight

chapter 2

Ethan

Semennyire sem voltam benne biztos, hogy a kiscsaj el fog jönni másnap. Szegényem tényleg nem ihatott túl sokat, hisz aligha lehetett rajta érezni a pia szagát, na meg a Théta pont nem arról híres, hogy víz nélkül teszik ki az italokat. Ennyi erővel kár csapvizet is lehetne inni.

A látottak alapján viszont elég rendesen a fejébe szállt az a bármi is, amit a poharába töltött.

Tony-val, a csapat egyik hátvédével beszélgettünk, amikor a semmiből jelent meg előttünk. Először abban sem voltam biztos benne, hogy nekem köszön, de amikor nem mozdult, egyértelművé tette, hogy akar valamit.

Életemben nem láttam eddig a csajt, pedig szerinte voltak már együtt közös óráink. 

Túlságosan fura volt az egész szituáció.

Nem csak egyszer volt már olyanban részem, hogy a csajok könyörögjenek nekem valami miatt. Akár csak egy éjszakáért vagy a megtiszteltetésért, hogy a barátnőm legyenek. Mert elmondásuk szerint nálam jobb férfi nincs a világon. Az ilyen baromságokon csak nevetni tudtam, őszintén. Aztán elküldtem őket inkább melegebb éghajlatra, hisz semmi kedvem nem volt hozzájuk és a baromságaikhoz.

Nem voltam egy rossz figura, azonban egyértelműen nem a csajok által elképzelt kapcsolatokra lettem kitalálva, és még annyira nem volt szükségem rá, hogy valami buta liba életem végéig a nyakamon maradjon.

Ez a kiscsaj össze-vissza hablatyolt, de nem azért mert zavarban volt előttem. Ő maga sem volt biztos abban hogyan kínálja nekem a nevetséges történetét, ami valahogy megesett vele. Azonban mégsem gondoltam volna, hogy hazudik és a semmiből találta volna ki ezt az egészet.

Tényleg kétségbeesettnek tűnt, amikor felhozta az unokatesóit, akik elmondása szerint hamarosan meg fogják látogatni. És bár nem volt erőszakos ezzel kapcsolatban, a hangjából kivéve tényleg örült volna, ha segítek neki.

Hogy akartam-e neki segíteni?

Amúgy nem. Semmi szükségem nem volt arra, hogy előadjam, hogy valakinek a pasija vagyok. Ha talán egy 10 perccel előbb környékezett volna meg, ő is egyike lett volna azoknak, akiket élből küldtem volna el, kevéske, inkább megjátszott sajnálattal a hangomban.

Azonban képes volt a kislánynak abban a pillanatban megtalálnia, amikor a nagyszüleimnek is.

Igen, jól gondolta, én is otthon voltam a hálaadás miatt és azóta is szidtam magam, amiért végül úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Nem kötelezett rá senki, a szüleim megértőek lettek volna, ha inkább a kampuszon töltöm el azt a pár napot, mint 10 óra kocsikázással.

A nagyszüleim azonban teljesen máshogy gondolták ezt az egészet.

Persze, a nagycsalád körében szerették volna ők is ünnepelni, azonban őket egy alattomosabb, hátsó szándék is vezérelte.

A szünet előtt még először mama talált meg engem, és ugyan furcsálltam az egész telefonbeszélgetésünket, nagyon sok mindent nem tulajdonítottam neki. Öreg volt már a lány, nem volt elvárható, hogy mindig a helyzet magaslatán legyen.

Amikor aztán pár napra rá, öregapám is megtalálta a telefonszámomat, mélyen elrejtve a nyomógombos mobilja alján, és addig csörgetett míg fel nem vettem azt a kibaszott telefont, sejtettem hogy valami nem oké.

Még én és a tesóim születésekor voltak olyan nagylelkűek az öregek, hogy mindannyiunknak létrehoztak egy úgymond pénzgyűjtő számlát a bankuknál, amit majd mi 21 évesen megkapunk, hogy szép kis alappal tudjuk finanszírozni a nagybetűs életünket. Ez az ő ajándékuk, mint nagyszülők.