Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
1.fejezet:Én vagyok a HoldfényLovag.
Mindennapos este volt az Ezer-szép réten, a Hold is lassan bújt az égen szétszóródott felhőpárnák mögé. S kényelmét nem találva lassan kúszott párnáról-párnára, olykor bevilágítva a réten sorakozó virágrengeteg fűszálak felé hajló virágait. Én sem gondoltam volna, hogy az-az este sokban különbözik majd, az itteni esték sokaságától. Azon az estén, mint minden addig eltelt estén, egy liliom fehér szirmairól kémleltem a réten bóklászó vagy éppen arra tévedt alakok mindennapossá vált cselekedeteit, a katonabogarak éjszakai csíntevéseit, vagy épp a tündérek táncát a pipacsok között. A folyamatos hétköznapok unalmától fáradtan hunytam le a szemem és rejtettem az arcomat a kalapom alá. Lassan éjfélre téved az óramutató, és lenge szellő kezdte ringatni a liliom szárát. De mégis fura érzésem támadt, valami baljós dolog közeledését éreztem a szél egy-két erősebb fuvallatában, így hát kinyitottam a szemem és vártam, hogy az érzés erősödik-e bennem tovább, vagy megnyugszik a széllel és elhallgat. A szél egyre sebesebben futott végig a rét fűszálai között jobbra-balra ringatva azokat. Az-az érzés, amit akkor éreztem, megdermesztett és tudtam jól, hogy nem utoljára fogja megtépázni a félelmemet.
- Mi történik?
Kérdeztem magamtól és továbbra is vártam, hogy a szél megnyugodjon, és vége legyen ennek a fura érzésnek. Ám ekkor halk suttogás bökte meg a fülem, és fagyos leheletével érintette az arcom.
- Menj innen, menekülj!
Mondta a hang, bujdokolva a fűszálak között. Ekkor már felálltam, sarkaimat szorosan összezártam, haragosan tekintettem a sötétbe és ezt kérdeztem.
- Ki vagy és hol bujkálsz?
- Mutasd magad!
Ekkor hirtelen a szél is elhallgatott, minden újra ugyan olyan nyugodtnak tűnt, mint a szél keletkezése előtt. Fura volt minden újra békés de tudtam, hogy van ott valami, és mintha megtorpant volna.
- Segítség!
Egy női hang törte meg a csendet és lobbantotta lángra a bátorságomat. Akkor már tudtam valaki nagy bajban van. Nem tétovázva egy percet sem, rugaszkodtam el a liliom szirmáról és kezdtem rohanni a kétségbeesett hang felé. Lépteim szaporák voltak és gyorsak, kezem már a hátamra rögzített kard markolatát szorongatta.
- Hol vagy mutasd magad?
Ez a gondolat járt a fejemben elhaladva a csalános mellett. Átszökkentem pár földi epren majd megtorpantam. Egy nagyobbacska tisztásra értem, ahol egy hatalmas kő közepén egy nárcisztündér feküdt megtépázva rongyosan. Nem jöttem rögtön elő a fűszálak közül, szép lassan léptem elő az ösvényről. Tudtam, hogy valaki figyel. Lépteim magabiztosak, szemeim a távolt kémlelték. Kardom markolatát akkor sem engedtem volna el, ha ismerős lép ki a titokzatos sötétségből. Lassan odaértem a tündérhez és láttam, hogy eszméletlen.Gondoltam közelebb hajolok, és térdre ereszkedem, ám ekkor visszatért a fagyos leheletű hang.
