𝐅𝐨𝐠𝐚𝐝𝐨𝐦

1.

- Minden meg van? - kérdezem leginkább magamtól a tele pakolt csomagtartót fürkészve, miközben a homlokomat enyhén ráncolva próbálok visszaemlékezni a fejemben kialakított lista pontjaira. 

- Menjünk! - reagál Daisy a bizonytalanságomra és ő már ügyetlenül ugyan, de be is pattan a hátsó ülésre. Nagyot sóhajtok és lecsukva a csomagtartót segítek neki becsatolni az övet mire édesen mosolyogva simítja meg az arcom. Ránézek. - Már megy egyedül is, anya. - ezektől a pillanatoktól a szívem teljesen elolvad. A mai napig nem tudom, hogy lett belőle ilyen tökéletes kislány, mellettem. 

Gyors csókot hintek arcocskájára, és kezébe adom az egyik plüssét mielőtt becsukom az ajtót és az autót megkerülve beülök a kormány mögé.

Utoljára a visszapillantóból ránézek és szemöldökömet felvonva néma kérdést teszek fel. Vigyorogva bólint és még a hüvelyk ujjait is felmutatja. Sóhajtva gurulok le a házunk felhajtójáról, ki az útra és próbálok nem azon agyalni, hogy még több mint 9 órán át kell lekötnöm a gondolataimat míg oda nem érünk. Míg haza nem érünk.

---

- Nagyapa! Örülök, hogy hívtál. Minden rendben? - szólok bele a telefonba aggódva. A visszapillantóban látom, hogy Daisy nyugodtan alszik így csendesebbre fogom.

- Minden, minden. - krákog. - Te hazaértél már? Hogy van a kis unokám?

- A hátsó ülésen alszik, Papa. Nemsokára otthon vagyunk! - fanyar íz a számban, miközben Detroitot nevezem otthonomnak. 

- Megint játszóházban voltatok? - hangja mosolygós, de ismét köhögés szakítja meg.

- Nem Papa. Úgy értem, Detroitba. Mindjárt Detroitba érünk. - tudom, hogy ezzel meglepem, de nem számítok arra, hogy perceken át hallgasson. - Nagyapa?

- Coraline... - sóhajt nagyot. Hangján csalódottságot hallok és ez megrémít. - Tudod, hogy nem kellene idejönnöd. - könnybe lábad a szemem, épp abban a percben haladunk át a város határán.

- Már itt vagyunk. Mindketten. Holnap felhívlak Papa, jó éjt. - az utolsó mondatnál elcsuklik a hangom és remegni kezd a kezem a kormányon. Daisyre pillantok és tudom, hogy össze kell szednem magam. Most már ő a családom, ő számomra a legfontosabb és ezt senki nem veheti el tőlem. 

Erőt veszek magamon és az út további tíz percét erősen az útra és csak az útra koncentrálva teszem meg.

---

A hatalmas birtok, hatalmas háza előtt parkolok le és kell még egy perc míg összeszedem magam eléggé ahhoz, hogy bemenjek.

Amint kiszállok, a gimiből ismert legeslegjobb barátom kiszalad majd olyan szorosan ölel magához, hogy már-már megkérdőjelezném valóban meleg-e. 

- Istenem! Azt hittem csak szivatsz mikor írtál, hogy kéne két hely éjszakára. Annyira hiányoztál te boszorka! - felnevetek. Szemeim ismét könnybe lábadnak, annyi szép és annyi rossz dologra emlékeztet egyszerre. Az egész pillanat keserédes. 

- Nekem is hiányoztál! - ütök meg egy sokkal gondterheltebb hangsúlyt, mint szerettem volna.

- Na elég az érzelgésből. Hadd nézzem milyen csődört szelídítettél meg. Ne vedd sértésként, ha elhódítom. - kacsint és elindul a kocsi felé. 

Ekkor eszembe jut egy apró bökkenő, de addigra már késő, kinyitja az anyósülés ajtaját és mivel ott nem talál semmit, hátra pillant. Daisyre. 

- CJ? - kiált nekem zavarodottan, mire elhúzom a számat. Erre Daisy a hátsó ülésen valószínűleg felébred és mivel egy idegen embert lát az anyja helyett, normális reakcióként elkezd sikítani.

- Anya!

Odarohanok és felrántom az ajtót. Kicsatolom majd az ölembe véve szorosan átölelem apró, törékeny testét. 

- Itt vagyok, Kincsem. Nincs semmi baj, itt vagyok. - csitítom miközben Griffin megdermedt alakját figyelem. Pár perc eltelik mire lassan rám néz, majd az arcom minden szegletét vizsgálva csak ennyit kérdez: 

- Anya vagy? - tekintete kusza. Semmit nem tudok kiolvasni belőle, de tudom, hogy rájött. Tudja.

- Nézd csak Daisy! - leteszem. Már nem fél, de szégyenlősen próbál elbújni mögöttem. - Griffin nem bánt, ő a legjobb barátom. - Griffinre nézek, ő pedig mint aki csak most kapcsol, leguggol Daisyhez. 

- Hát szia! - mosolyog, kissé még hitetlenül. - Griffin vagyok. - nyújtja a kezét, amit pár másodperc múlva a lányom megfog.

- Daisy. 

- Hány éves vagy Virágszálam? - kérdezi Griffin és a félhomályban úgy méregeti az arcát, mintha minden szegletét csodálná. Talán így is van.

- Öt éves vagyok. - válaszol Daisy és még egyik kezén lévő öt ujjacskáját meg is mutatja. Ezt tőlem tanulta. 

Griffin fejében pedig az összes apró kirakós darab egyszerre áll össze és maga elé meredve guggolásból leül a földre, nem törődve azzal, hogy szürke melegítője fű foltos vagy sáros lesz. 

Percek telnek el, de hagyok időt neki. Van mit feldolgoznia. Daisy addig kiveszi az ő és az én táskámat is az autóból és odahozza nekem, mire lehajolok és adok egy puszit a homlokára. Griffin ekkor szólal meg.

- A haja színe és a pír az arcán a tiéd. De a szeme... - Tudom mit akar mondani. Nem akarom, hogy kimondja. Lassan ingatni kezdem a fejem, miközben szigorúan nézek rá. - Tudja? - meghökkenek.

- Nem! És nem is tudhatja. - mondom szigorúan. 

- Dehát...-

- Nem.

- CJ...- sóhajt lemondóan a végleges hanghordozásomat hallva.

-Nézd, neki akarok jót. Van élete, nem rombolhatok le mindent önös érdekből egyetlen mondattal. - magyarázom azt, amin már évek óta rágódok. De az igazság az, hogy ezek csak kifogások.

- Joga van tudni. Te is tudod legbelül. 

- Az, hogy valamihez joga van még nem jelenti azt, hogy akarja is. Nem kérne belőle. Belőlünk. Te is tudod legbelül. - fakadok ki. - Nem bírok el több elutasítást ebből a nyomorult városból. 

- De azt, hogy a városban vagy. Vagytok. Azt hogyan fogod eltitkolni előle? - kérdezi beletörődve miközben a kezemet megfogva feltápászkodik. 

- Mivel ez az ő háza is, valószínűleg sehogy. - vonom meg a vállam, mintha nem lenne nagy dolog. Pedig igenis az. 

-  Nehogy azt hidd, hogy munka után haza jár. Egy egész hete nem láttam. És mielőtt felhoznád, mert tudom, hogy erre gondolsz, nincs senkije. - kacsint. - Egyéjszakások sem mostanában voltak utoljára. A saját maga társaságán kívül mindenkiét megveti. - mondja miközben elindulunk befelé.

- Na igen. - mondom és kézen fogom Daisyt. - Ez rá vall.