Tárgyak ...amikor a szerelem véget ér

Tárgyak

Körülvesznek, mint tóparton a szúnyogok naplementekor. Tárgyak mindenfelé. A polcokon szépen rendben, elrejtve a szekrényekben, a földön szerteszét szóródva, mélyen a szívemben. Az Ő tárgyai. A Mi tárgyaink. Múltszilánkok. Emlékdarabok...

Ma délelőtt felhívott.
– Helló! – köszönt az a sokáig oly kedves, de most rémisztően ismeretlen hangja.
– Szia!
– Figyu, este felugranék a holmimért, ha nem gond.
– Nem... Nem gond, gyere csak.
Miután lerakta, sokáig bámultam az elsötétedett kijelző fekete csillogását. Ez a feketeség még magában rejti Őt. Egy lélektelen gép őrzi a legboldogabb pillanatainkat. Árulás! Kezemben tartom a mosolyát, de Ő még sincs itt velem.

Az első közös fénykép. A haja:
– Ez nem lett jó! Belepislogtam. Csináljunk még egyet! – mondja, majd újra vállamra hajtja a fejét.
Átkarolom a derekát, magamhoz húzom. Szélfútta tincsei megcsiklandozzák a nyakam. Kellemes borzongás fut végig a testemen. Hajszálak pajkos tánca a bőrömön... Az első érintés.

Az irodából hazahoztam egy kartondobozt, most azt nézegetem. Milyen könnyű kis vacak! Vajon el fogja bírni az elmúlt négy évet? Ez így olyan személytelennek tűnik. Mi lenne, ha ráírnám a nevét, vagy ez hülye ötlet? Hiszen mindketten tudjuk, hogy hívják. Tuti kiröhögne, és én nem akarom, hogy nevessen rajtam. Csak valahogy... Amikor kimondtam a nevét, Ő rám nézett. Amikor kimondtam a nevét, valami felragyogott. Fényszilánkok. A szerelem csillogása a szemében...

A kartondoboz lassan elnyeli mindazt, ami a kapcsolatunkból maradt.

Az a rémes Hello Kitty-s bögre. A szemei:
A konyhaajtóban áll kezében azzal a rózsaszín izével és vihog. Az én fehér ingemet viseli, amit előző este ő maga simogatott le rólam.
– Megmondtam, hogy nem jössz be ide azzal a borzalommal! – figyelmeztetem.
– Ez csak egy ártalmatlan cica. Ne mondd, hogy sérti a melegbüszkeségedet?! – nyafogja, és még nyávog is egyet – Miau! – Azokkal a gyönyörű hosszú ujjaival meg karmokat formál.
– Azt mondtam, nem! Vagy ő, vagy én! – harsogom biztosan a győzelmemben, de Ő meglep. Mert Ő ilyen. Kiszámíthatatlan és rejtélyes és makacs. Istenem, mennyire szerettem, hogy ilyen!
– Kittyt választom! – jelenti ki pimaszul, és az ajtófélfának támaszkodik. Egyik keze a csípőjén, másikkal a bögréjét szorongatja, így néz rám azzal a rejtélyes tekintetével.
Odasétálok hozzá, és miközben kitöltöm a kávét, megízlelem az ajkait. Sokáig nézzük egymást a kávé bársonyos, fekete illatába burkolódzva. Ez az első szerelmi vallomásunk: az összekapcsolódó tekintetünk. Lassan a szájához emeli a bögrét, de a szemei még mindig engem néznek. Égszínű kékség, a még felhőtlen boldogság.

A lakásom egyre üresebb, ahogy tűnnek el belőle a tárgyak. Nem is vettem észre eddig, hogy mennyi mindent hordott ide. Szinte megszállta az életemet. Hirtelen nem is értem, miért vagyok letörve. Hiszen fogva tartott, uralkodott rajtam, ott volt mindenütt. Tapadt és ragadt és követelt, és... és fogta a kezem. Ujjait az ujjaim közé fűzte, így adva a világ tudtára, hogy mi összetartozunk.

A szekrényem még tele van a ruháival.

A zöld pulcsija. Az ölelése:
A kocsimban kuporgunk, és a szélvédőre hulló hópelyheket figyeljük. Bemutattam a szüleimnek, akik persze nem voltak túl lelkesek, bár már megszokhatták volna az életstílusomat. Nem is tudom, mire számítottunk. Szerető egymásraborulásra? Ugyan már! Kitartóan havazik. A kristályos fehérség kavargó táncot jár a fényszórók előtt.
– Sajnálom – nyögöm ki, mert nem jut eszembe semmi értelmesebb.
– Ugyan mit? – kérdi, és rám mosolyog.
Nem tudok felelni, mert érzem, hogy lassan gombóccá gyűlik a torkomban a visszafojtott sírás. De Ő átlát rajtam. Átlát a testemen. A frászt hozza rám ezzel a képességével, mert rémes, ha még magadban sem tudsz elrejtőzni valaki elől. Hozzám bújik és átölel.
– Tudod, hogy én szeretlek – suttogja a fülembe. – Még ha ez nem is elég mindig, én itt vagyok neked.
A zöld pulcsi van rajta, amit annyira imádok, mert olyan puha, mint egy kiscica szőre. Egyszerre minden békés lesz. A kocsi doromboló motorja, a fűtés kellemes melege, és az Ő ölelő karjai lassan megnyugtatnak. Elveszek az ölelésében... és végre hazatalálok.