Rád emlékezve

1. fejezet

Késő van már. Egy holdsugár beszűrődik az ablakomon. A csillagok ragyognak, de a szél, mégis hűvös. Talán ő mosolyog rám onnan fentről. Az esti szellő mozgása olyan, mintha még ő lélegezne itt mellettem. Már eltelt pár hónap mióta itt hagyott, de a ház, még mindig üres nélküle. Az egyetlen kézzel fogható emlékem róla, az a bizonyos keresztnyaklánca, amit indulás előtt rám hagyott. Reménykedtem benne, hogy a lánc miatt vissza fog jönni, de most már nekem kell rá vigyázni, ahogyan azt ő tette évekig. Számára nagyon fontos volt, mert még a nagymamájától kapta, mielőtt végleg elveszítette őt. Mikor rajtam van, olyan mintha még velem lenne, mintha fogná még a kezem. Ha lecsukom a szemem, előttem van, ahogy nézett, és ahogy mosolygott rám. Annyi mindent köszönhetek neki. Vele jól éreztem magam, az ő társaságában én is éltem. Minden nap az ő gondolatával alszom el, és ébredem fel. Sose ismerte a lehetetlent, mindig biztos volt a dolgában, és a döntéseiben. Nem volt olyan időszak, amikor ne kockáztatott volna valamit, a jó érdekében.
Bár beláttam a színfalak mögé, néha mégis, én is elhittem, hogy minden rendben van.
Annyira hiányzik... ő, a nevetése, a hangja. Hihetetlenül beleszerettem ebbe a személybe, mindezt úgy, hogy sose gondoltam volna, hogy ő lesz életem szerelme, ő lesz, akit igazán szeretek majd. Annyi mindenre emlékeztetett engem, néha nem valamire, hanem valakikre. Sose gondoltam volna, hogy egyszer elveszítem őt. Tisztában voltam vele, hogy egyszer mindennek vége szakad, de ő túl korán ment el. Olyan sok dolgot élhettünk volna még meg. Együtt kellett volna megöregednünk, és kézen fogva itt hagyni ezt a kegyetlen világot.
Az életembe ő hozta a fényt. Mielőtt megismertem, sokat szenvedtem. A szívem ezer meg egy darabra volt törve. Ő mégis összerakott engem, pedig olyan volt, mintha egy egy színű puzzle képet kellett volna kiraknia. Ő mégse adta fel. Csak ismerkedtünk, beszélgettünk, és észre se vettük, hogy egymásba szerettünk. Most mégis nélküle kell megtanulnom élni.

- Anya!! - hallom a kislányom kiabálását az emeletről.
- Mondjad kicsim! - szóltam Christin-nek, miközben letöröltem a könnyeim.
- Anya! Te megikt sírsz? - kérdezte szomorúan.
- Nem kincsem, anyának csak belement valami a szemébe. - mondtam neko halkan, de a hangom elcsuklott a végén.
- Megint eszedbe jutott apa. Igaz? - látott át végül a szavaimon. - Nekem is hiányzik! - jelentette ki szomorúan, miközben oda bújt hozzám, és átölelt. - Tudod anyu, egy nap újra találkozunk majd vele. Addig is bennünk él. Itt bent - tette a kis kezét a szívemhez.
Még olyan kicsike, mégis annyira okos  és erős kislány. Nekem kéne őt vígasztalnom, de ehelyett ő vígasztal engem. Rossz az a tudat, hog, az apja nélkül kell felnőnie, hisz én magam is apa nélkül nőttem fel, így tudom, milyen szörnyű érzés is ez. Christin még egy puszit nyomott az arcomra, és vissza kísértem aludni. Azóta se tudom, mit is akart mondani, mielőtt megpillantotta a sírós arcomat. Adtam neki két jó éjt puszit, és betakargattam a kis puha takarójával.  Bementem a saját szobámba, ahol az üres franciaágy várt engem. Többe nem láthattam Mike-ot, miközben a telefont bújja, vagy éppen egy könyvet olvasva várja, hogy bebújjak mellé. Imádtam, ahogy félmeztelenül, a hasán enyhén kirajzolódó kockáival, a nyakában lógó keresztel, éppen engem várt. Tudtam, hogy bármi történne, ő velem maradna. Azt se gondoltam, hogy egy nap az ő felesége leszek, most mégis az általa felhúzott gyűrűt viselem az ujjamon. Valahol mégse bánom, hogy a "csak barátok"-ból egy gyönyörű párkapcsolat vette kezdetét egy pár évvel ezelőtt.