Melhaven játszmái

2. fejezet - Hadüzenet (Frederic)

A Központig vezető utat magamban zsörtölődtem végig, ahogy az autóban ülve közrefogtak a különítmény katonái. Nem kértem Emiliát, hogy kíséretet küldjön hozzám, mégis egy csoport jelent meg a háznál, amikor indulni készültem. Szándékosan kerülni akartam a felhajtást magamat illetően, ennek ellenére most a legjobb katonáink vettek körül. Ezt a csapatot akár olyan családhoz is elküldhették volna, ahol igazán szükség volt rájuk.

Karba tett kézzel bámultam a sólyomfej formájú sisakokat, amelyeken keresztül nem láthattam a kísérőim arcát. Útközben szemerkélni kezdett az eső, a cseppek monoton kopogása az autó tetején és az üvegen különösen frusztrált most.

Bele sem mertem gondolni, hogy mennyi áldozatot szedhettek, ahogy azt sem értettem, miként jutottunk el idáig. Mikor keletkezett ekkora rés a védelmen, hogy ilyen összehangolt támadást intézhettek ellenünk? Miként lehettem annyira vak, hogy nem vettem tudomásul a fenyegetés súlyosságát? Forrongtam legbelül, azonban már régóta nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy az érzelmeim a józan eszem felé kerekedhessenek. A legkíméletlenebb módon fogom megtorolni a tettüket.

Ahogy a központ felé kanyarodtunk az utakon több - a miénkhez hasonló - jármű jelent meg. Maga a különítmény bázisa előtti terület pedig úgy festett, mint valami katasztrófa sújtotta övezet: az autókból rémült, zokogó, egymásba kapaszkodó embereket tereltek be az épületet körülvevő kordonok, majd a biztonságot nyújtó falak közé. Akadtak olyanok, akik azonnali orvosi ellátásra szorultak, őket a fehérköpenyeseink kísérték befelé, a tetőkön pedig mesterlövészek ügyeltek arra, hogy illetéktelenek ne juthassanak a közelünkbe.

Kikászálódtam az autóból a katonák után, hogy kövessem a tömeget. Meg kellett őriznem a hidegvéremet és nyugodtnak kellett tűnnöm még ezekben az időkben is, amikor legszívesebben felforgattam volna az egész várost.

Az előcsarnokba érve egy nő átfurakodott a tömegben, és a könnyeivel küszködve kapott a karom után.

- Mr Lane! Kérem, kérem, állítsa meg ezeket a szörnyetegeket! Ezek a vadállatok megölték a kisfiamat... Az én gyönyörű kisfiamat... - A nő hangja elcsuklott, ahogy felidézte maga előtt a korábban átélt borzalmakat. A haja kócos volt, egy kabátot viselt a hálóruhája felett, az arcát és a karjait sebek borították. Nem értettem, hogy a továbbiakban mit mondott. Annyira eltorzította a gyász, hogy rá sem ismertem, pedig a legtöbb képviselő családjával elég közeli kapcsolatot ápoltam.

Amennyire meglepettségemben el akartam rántani tőle a kezemet, most olyan hirtelenséggel torpantam meg, és fordultam felé. Ugyan nem a gyermekem halt meg, de tisztában voltam vele milyen elveszíteni a szeretetteidet.

- Részvétem a fiáért - szólaltam meg rekedtes hangon először az érkezésem óta. - Ne aggódjon, felelősségre fogjuk vonni a tetteseket.

Finoman megszorítottam a kézfejeit. Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondhatnék. Mellettem nem volt senki, amikor a szüleim, vagy a testvérem meghaltak. Senki nem mondod részvétet, ölelt át, vagy csak egyáltalán biztosított volna arról, hogy mellettem állt azokban az időkben. Egyetlen személy volt, aki fiatalkoromban empátiát mutatott az irányomba, és az az illető saját kézzel vetett véget az életének.

A nő reszketve szorongatta az ingem ujját, nem akart elereszteni, így kénytelen voltam az egyik közelben álló katonát magunkhoz inteni.

- Vezesse el a hölgyet az orvosainkhoz! El kell látni a sebeit - adtam ki a parancsot, miután finoman lefejtettem az ujjait magamról.

Amint egyedül maradtam a forgatagban a tekintetemmel Einart kezdtem keresni. A lépcsősor aljában találtam meg néhány tábornok jelenlétében, így feléjük vettem az irányt. Fojtott hangon beszéltek, testtartásuk frusztrációt sugárzott. Láthatóan nem akartak cselekedni a döntésem, vagy Einar parancsa nélkül.