Egy esős délelőtt, amikor senkinek sem volt kedve kimozdulni, egy ismeretlen férfi mégis sétálni indult a faluban. Mi céllal indult útnak, azt még maga sem tudta.
Az ismeretlen férfi nem az időjáráshoz megfelelően öltözött, mert egy vékony rövid nadrágot vett fel és egy halálfejes pólót. Mivel az öltözéke nem megfelelő volt, így bőrig ázva, mint egy kóbor kutya bandukolt az utcán. Időnként megállt és megrázta magát. Kezével megigazította a haját, ami az eső súlya alatt a fejére, homlokára simult, és eltakarta szemét.
- Minek is indultam el? - kérdezte magától alig hallható hangon, de válaszolni már nem tudott. - Menjek inkább haza, mielőtt még a csontjaim is vizesek lesznek?
Nem fordult meg. Nem indult hazafelé, hanem folytatta útját. Egy autó haladt el mellette és beterítette egy nagy adag hideg eső vízzel az útról. Az ismeretlen férfi hangosan káromkodott, de nem állt meg, hanem céltalanul tovább haladt. Már a falu utolsó, vagy első házánál járt.
Az ablakban egy molett, húszév körüli, barna hajú, szép arcú nő kémkedett a szomszédai után. Amint meglátta az utcán sétáló idegent, mosoly ült ki az arcára. Elpirosodott. Alig kapott levegőt. A szíve hevesebben kezdett verni, mert az idegen megtetszett neki. Egy kis ideig némán figyelte. Még levegőt sem vett.
- Jó napot! - Szólította meg hirtelen.
Az idegen férfi megriadt, mert nem vette észre az ablakból leskelődő nőt.
- Jó napot kívánok! - Viszonozta az idegen, amikor már egy kicsit megnyugodott.
- Keres valakit? - Kérdezte Ilonka, mert így hívták a nőt.
- Nem is tudom.
- Hát hogy-hogy? Ilyen időben senki nem sétál csak úgy cél nélkül. Én a kutyát nem engedem az udvarra.
Az idegen csak a szántóföldeket nézte, mintha nem is hallotta volna Ilonka utolsó szavait. Nekiindult a kukoricával bevetett földeken keresztül. Ilonka még nézte egy darabig, de pár perc elteltével már csak a kukorica mozgása jelezte az idegen útját.
