2006. 03. 02. 0:56
sosem éreztem magam jobb, különb, s értékesebb embernek másoknál. pedig minden okom, minden magyarázatként szükséges érvem megvolt, s jobb-nak is tudtam magam, a legpokolibb szenvedések között is, gondolni. de érezni? az sosem ment. csak a betanult, belém nevelt és teljes erővel belém rugdosott szöveg ment szüntelen a szívemben, bárhogy akartam gondolataim sokaságával elnyomni, nem tudtam sikerrel járni. hogy pontosítsak, nem is akartam. nem érdekelt sosem, hogy magamat pusztítom, ölöm meg szépen lassan, napról napra, percről percre, ezzel, hiszen kényelmes volt. a mások által belémdiktált szavak ólomsúlya folyamatosan nyomta a lelkemet, ahogy teltek az évek egyre jobban, de a kínkeserves fájdalom így is jobbnak tűnt. hiszen ezt ismertem, ezzel be tudtam takarni magam, nem foglalkozva azzal, hogy a fertőben, ami egykoron még sértetlen lelkem volt, egyre mélyebbre süllyedek, annyira eltávolodok mindenkitől, hogy kimentésem lehetetlen feladat számukra.
lehet ezért nem is próbálkozott ezzel senki. hagytak rohadni, addig, míg a mocsoktól fulladozva gondolkozóba estem, s rájöttem, hogy vagy örökké megnyomorítva vagy halva jutok csak ki innen. megpróbáltam a halált választani, hiszen oly sok embernek sikerült már ebbe menekülni, biztos könnyű, nem? nem sikerült tervem, többször sem, s így megalázkodva, minden reményt feladva és lelkem már elvett tisztaságát gyászolva kezdtem el kapaszkodni az életbe. most is ezt teszem, gondolataimat, amik cselekedetre buzdítanának, legyőzöm, érzéseimet, amik a halál karjaiba akarnak taszítani, olyan mélyre száműzöm, hogy csak legreménytelenebb óráimban jöjjenek kísérteni. pont mint most. kétségekkel bámulok ki ablakomon, egyetlen lámpa halk, már-már észrevehetetlen, pislogását veszem észre: egyetlen kiutam a sötét éjszakában.
kedves olvasó, mielőtt ítélkezni kezdene, had mentegetőzzek kicsit. én nem akarom ilyen ocsmányul, ilyen szánalmasan érezni magam, de ez az egyszerű és megszokott. és én idegentől félő, gyáva ember vagyok, akinek kimerültsége nem ismer határokat. emellett pedig, nincsen nekem időm olyan felháborítóan primitív problémákkal foglalkozni, mint a saját életem sírját ásó halálvágyam. na de miért is nevezem ezt primitívnek? a megoldása egyszerű. de őszintén, megoldhatatlan, leírhatatlan, s emberi érzelmek határain belül kifejthetetlen. nevetséges, irónikus, már-már gúnyosnak is nevezhető.
kedves olvasó, leborulok maga előtt, s könyörögve kérem, ne ítéljen el, ne legyen a hóhérom. persze tisztában vagyok vele, hogy pontosan ezt fogja tenni. pontosan kimért, s fájó szavakkal fog engem a falnak szegezni, majd sarokba szorítani saját ellentmondásaimmal, majd kacagva fog továbbállni. én meg maradok ott, ahol hagyott engem, mozdulatlanul és már nem csak magamtól, hanem a világtól is undorodva.
YOU ARE READING
a nap árnyékában a hold fölragyog
Poetry"leborulok a kedves olvasó előtt" - hangzik el szinte minden oldalon az író tollából. grace sallow. érdekes név, érdekes múlttal. mint minden író, grace is magára vett egy köntöst, csupán szerepet játszik. ezekben az írásaiban épp prófétának s min...