- Üdvözöljük kedves utasainkat Monaco városában! Reméljük kellemesen repültek! Szép napot kíván a légitársaság összes dolgozója. - hallatszott a pilóta hangja a repülő rádiójából. Amint a gépünk földet ért megszabadultam a már fejemre nőtt fejhallgatómtól, majd a melegítőfelsőmet a derekamra kötöttem. A kézipoggyászomat, ami csak a laptopomat és kisebb pipere holmikat tartalmazott, kézbe vettem és a terminál felé kígyózó sorba álltam.
Hosszú percek teltek el, mire a repülőtér várójába érkeztem. A bőröndömet magam mellett húzva kerestem a családom, akik kijöttek értem. Anyukám mosolygós arccal és meghatódott tekintettel pásztázta a körülöttem lévő embereket. Amikor megakadt rajtam a szeme, csak elmosolyodott és az öcsém fülébe súgott. A kisfiú ezután tekintetével felém pillantott, majd ragyogó szemekkel kezdett el felém futni. Hatalmas mosollyal az arcomon indultam el a családom felé. Fél úton az öcsém nekem csapódott, majd kezeim közé kapva öleltem magamhoz. Hihetetlen hogy két év alatt mennyit tud változni egy gyermek. Hiszem a három éves kisfiúból már egy lassan hat éves nagyfiú cseperedett.
- Lala! Lala! - mantrázta, miközben szorosan ölelte a nyakam. Gabriellel a kezeim között tettem meg a kis utat a szüleim felé.
- Mássz le a nővéredről Gabi! - kérlelte apja, Brad. Gabriel szomorúan nézett rám majd apjára.
- Nem engedem el, mert akkor megint elmegy. - felelte. Bűnbánóan néztem rá, majd az apjára, aki engem is lányaként nevelt.
- Ne aggódj Gabi, nem megyek sehova. - mondtam, mélyen a szemébe nézve. Ezzel is tudatosítva benne hogy komolyan gondolom.
- Üdv itthon, Eleonora! - felelte édesanyám szeretetteljes hangon.
YOU ARE READING
Again | CL. ff
FanfictionÚgy gondolom, minden okkal történik. Az emberek változnak, ezért képes vagy megtanulni elengedni, a dolgok rossz irányba haladhatnak, ezért értékelni tudod, amikor jó felé mennek, elhiszed a hazugságokat, de egy idő után megtanulsz csak magadban bíz...
