A vonzás ereje

1. fejezet

JACKIE

2017. szeptember 11., hétfő

Nagyot sóhajtva álltam meg az előtt az épület előtt, ahol abban a pillanatban a lehető legkevésbé szerettem volna lenni. Egy süllyedő hajón is jobb lett volna.

De apa azt akarta, hogy itt legyek.

Felnéztem a San Diegó-i jogi egyetem égbe nyúló, rozsda vörös épületére, és újabb lemondó sóhaj szakadt ki belőlem. A nap, mint mindig, most is hét ágra sütött, lehunytam a szemem a napszemüvegem sötét lencséje mögött, és hagytam, hogy egy percig melegítsék az arcomat a szeptemberi reggeli meleg napsugarak. San Diegóban mindig meleg van, de én a januártól áprilisig tartó időszakot bírom a legjobban, mert az az ideális az óceánparti napozásra.

A farmersortom zsebébe süllyesztettem a kezeimet, és lepillantottam magamra. A rövidnadrág egy dolog, de hozzá testhez simuló, vörös ujjatlant viseltem, amely szabadon hagyta a hasam alsó vonalát. Minél több fedetlen testrész, minél hivalkodóbb színek, a jutalmam annál haragosabb szempár. Márpedig ma reggel emlékeztetni akartam apát, hogy a jogi egyetem cseppet sincs ínyemre, és csak azért vagyok rá hajlandó, mert ő így akarja. Egyszer sem ellenkeztem, mert kicsi korom óta ez volt velem a terve, és én eleget akartam tenni neki. Azzal, hogy elértem, hogy méltatlankodva végigmérjen, legalább egy pillanatra úgy éreztem, volt valami, amiben ma reggel én döntöttem.

De valójában nem számított, mit viselek, mivel ezek voltak az utolsó szabad levegővételeim. Lemondóan megigazítottam a laptoptáskám pántját, mert dörzsölte meztelen vállamat, majd csatlakoztam a hallgatósereghez, akik a reggeli előadásokra özönlöttek be a kétszárnyú kapun.

Az arcok körülöttem mindenfelé izgatottnak, kipihentnek vagy kevésbé kipihentnek, de azért tettrekésznek tűntek. Fent hagytam a napszemüvegemet, és mereven előreszegeztem a tekintetem. Úgy éreztem magam, mintha lecsuktak volna, és egy ablaktalan, sötétmagánzárkába dugtak volna, ahol nincs más, csak egy lyuk a padlón, ahová üríthetek.

Előhalásztam a telefonom, és ráérősen megnyitottam rajta az órarendemet, mert fogalmam sem volt, mivel kezdek, és melyik teremben. Mióta felvettem az órákat, egyetlenegyszer sem néztem rá az órarendemre, így csak most szembesültem azzal, hogy egy emberi jogok elméleti alapjai előadás vár rám, az első strigula a magánzárkám koszos falán.

A lépcsőn beszélgető joghallgatókat kerülgetve haladtam fel a harmadik emeletre, de a terem bejáratához érve megtorpantam. A szandálom magas sarka hangos koppanással ért a padlólaphoz. Az előadó ajtaja mellet-ti világosbarna táblán a terem száma és neve szerepelt:

202, John Attkinson-előadó. Soha nem hallottam erről az Attkinsonról, de ha tippelnem kellett volna, valami gazdag, befolyásos bírót mondtam volna, aki millió ítéletet hozott San Diegó-i trónjáról, aminek talán az ötöde igazságos volt, viszont legalább a fele korrupt.

Újra a telóm kijelzőjére pillantottam. Jólesett húzni az időt. Mert amint belépek ezen az ajtón, hivatalosan is megkezdődik életem leggyötrelmesebb három éve, és ha adatott előtte még egyetlen percem idekint, akkor kivárom.

A terem nagy belmagasságú, több száz férőhelyes volt, elöl kétoldalt egy-egy dupla szárnyú ajtóval. Zsigerből hátrafelé vettem az irányt, mert ideálisnak tűnt a felső rész szélén elhelyezkedni. Fellépkedtem a két padsor között húzódó lépcsősoron, de a legfelső és legbelső helyek már mindkét irányban foglaltak voltak.

Balra egy vékony, szemüveges srác vizslatta a tankönyvét, alaposan megnyálazva két ujját minden egyes lapozásnál. Elfintorodtam, és jobbra pillantottam. Egy szőke csajra lettem figyelmes. Valahogy ismerősnek tűnt az a lezser testtartása és az érdektelen tekintete, amivel maga elé meredt. Oldalazva haladtam a felhajtott székek előtt, míg végül megálltam közvetlenül felette.

– Bocs, foglalt az a hely? – böktem a mellette lévő székre.

– Dehogy, gyere csak! – vette el a laptoptáskáját. Lehajtottam a kék párnázatú széket, és miután helyet foglaltam, kinyújtóztattam a lábamat.

Egyre többen érkeztek, a termet izgatott pusmogás, füzet- és könyvlapok zizegése, valamint a laptopok halk, búgó hangja töltötte be. A szemem sarkából a szöszire sandítottam. Mozdulatlanul könyökölt a padon, és unottan pislogva hallgatta az előadó nyüzsgését.

Előrehajoltam, és én is a padra támaszkodtam az alkarommal.

– Miért érzem úgy, hogy legszívesebben inkább köddé válnál? – érdeklődtem.

– Nem tudom, de rosszul érzed – pillantott rám komoly képpel.

Csalódottan fordultam előre. A táskámért nyúltam, hogy előhalásszam a laptopomat, amit apától kaptam ajándékba, amikor megjött az értesítő, hogy felvettek. Félúton azonban a lány ismét megszólalt.

– Igazából azt remélem, hogy megnyílik itt a fal, mondjuk, egy titkos átjáróval, ami egyenesen a partra vezet – bökött a balra lévő, fehér fal irányába.

Eleresztettem a laptopomat, ami visszacsusszant a táskámba. A lány arcán pajkos mosoly játszott, aminek láttán valahogy ellazultak addig feszült végtagjaim. Kiegyenesedtem, és a kezemet nyújtottam.

– Hát mégis egy cipőben járunk! – húzódott mosolyra a szám. – Jackie vagyok.

– Én pedig Sere – felelte. Kezet ráztunk a pad felett, aztán fejével a fal felé biccentett. – Ha lesz átjáró, értesítelek.