Vége. Megtörtént. Már hónapok óta a levegőben lógott... mióta tudtuk, hogy beteg. Már sem felülni, sem enni nem volt képes. Sőt, már az érzékszervei is elkoptak. Beszélni is csak nagyon nehezen tudott már.
Soha nem tudtam elképzelni, milyen lesz nélküle. És most – nélküle van. De ezt egyszerűen nem lehet elhinni!
A jelenléte körüllengi a szobát. Minden, amit maga mögött hagyott, itt van. A képei, a közös emlékek, a ruhái, a kedvenc, két éve fületlen bögréje... Ahányszor ránézek, újra elkap a – lassan már hisztérikussá váló – sírás. Mert nem lehet megfogni; úgy, ahogy nem lehet felfogni sem. Már nincs. Már nincs... ? De mintha mégsem lenne igaz. A szívem mélyén azt várom, mikor nyit be újra az ajtón, azzal a sokszor olyan utálatos kifejezéssel az arcán, hogy »na, megjöttem, újra itt vagyok, mi a vacsi«.
És, látod, már megint sírok, pedig tudom, hogy nem használ. Tudom, hogy már nem lehet visszacsinálni. De elhinni... Elhinni akkor sem lehet.
(2020.01.16., csütörtök)
YOU ARE READING
Százszorszép
PoetryAhhoz, hogy megismerd magad, fel kell fedned a belső rétegeket, ez elengedhetetlen. De hogyan fogjunk hozzá? Néha egészen furcsa módokon akarunk ide eljutni, mintha a lábujjaidat akarnád megnézni és ahelyett, hogy lehúznád a zoknit a lábadról, kilyu...
