Minden érintés

Más világ

Minden érintés

76. rész

- - -
— Ne! — kiáltottam. Egy pillanatra, tényleg csak egy pillanatra, azt hiszem megszűnt dobogni a szívem. Az agyam nem volt képes befogadni azt amit a szemem látott.

— Mi a franc történt? — hallottam meg mögöttem Zabini hangját. Én is ezt kérdezem saját magamtól. Az elmúlt percekben olyan dolgok történtek, amikről eddig egész életemben azt hittem, hogy csak a mesékben léteznek. Először a varázserőm, Mike halála, Draco...

— Hol van? Hova lett? — fordultam hátra a többiekhez. Pansy lehajtott fejjel állt, gyanítom a könnyeivel küszködött. Theo fogta két kézzel hátul a tarkóját, miközben felfelé pillantott. Natasa felvette a földről a macit majd Zabini mellé állt, aki engem nézett.

— Nézd, Daniéla. — szólalt meg Theo.  — Én nem tudom, hogy mit láttam. De ha tényleg az amire gondolok, akkor... — mondta, én meg megráztam a fejem.

— Nem! — vágtam rá.  — Nem jól láttad. Semmi komoly nem történt. Egyszerűen csak elvitték. Ezért kell utánuk mennünk. Meg kell őket találni valahogy. — magyaráztam, de vajon kinek? Kit akartam ezzel meggyőzni? A többieket vagy magamat?

— Mit akarsz csinálni? — kérdezte Pansy.

— Nem tudom. Szerintem az lenne a legjobb, ha felosztanánk. Mármint, Theo megkereshetné a Halálfalók teljes listáját. Volt amelyik levette az álarcot, láttam az arcát. Talán megtudnám mondani ki az ha látom és megkereshetnénk. — mondtam, Natasa meg közelebb jött hozzám.

— Figyelj...— folytatta volna tovább, de nem engedtem.

— Nem, hallgass végig. Minél előbb cselekednünk kell, hogy meg tudjuk találni Dracot. Kellenek az útra cuccok, én azokat beszerzem. — hadartam.

— Daniéla. — mondta halkan a nevem Natasa.

— Mondom apának, hogy az embereivel kerestesse és mindenki százszázalékosan tegye oda magát és segítsen. Ha többen vagyunk nagyobb az esély arra, hogy megtaláljuk. Kellenek az emberek, mert jelen pillanatban bárhol lehet. — néztem Natasára, aki csak rázta a fejét.

— Hagyd abba, kérlek. Ennek nincs értelme. — nézett bele a szemembe.

— Sietnünk kell, nem érted? Natasa, most nincs időnk csevegni. Oké? Sikerülni fog! — miközben Natasa beszélt hozzám, én vele egyszerre mondtam. Egyszer csak elkapta mindkét kezemet, és megrántott.

— Állj már le! — kiáltotta, mire összerezzentem. Pislogtam egy párat. Mi történik?  — Daniéla, Draco meghalt. Már nincs értelme keresni, nem jön vissza többet. Érted? Meghalt. Amit láttunk az valós volt, és már nincs mit tenni. Az lenne a legjobb, ha most szépen haza mennénk, és mindannyian átgondolnánk a dolgokat. Mert ez... Ez nagyon sok volt. — mondta nekem.

— Mi? — néztem körbe a többieken. Mindegyik csak lehajtott fejjel állt előttem.  — Miről beszéltek? — mondtam halkan.  — Mit hadováltok itt össze nekem? — emeltem fel a hangom.  — Meghalt? Nem! Nem halt meg! — kiabáltam.  — Nem halhatott meg! Azt mondta... Azt mondta, hogy velem marad. — mondtam leginkább magamnak, mint nekik. Fogtam a fejem. Lehunytam a szemem. Lejátszódott előttem az ami történt.

— Tényleg haza kéne mennünk. — mondta Pansy.

— Nem. — csuklott el a hangom, majd a lábaim feladták a szolgálatot, és összeestem.  — Nem. — hajtogattam. Az érzések egyszerre kerítettek magukba, és azt se tudtam mihez kezdjek. Fájt. Borzalmasan fájt. Mintha valami belülről szét akarna szedni.  — Nem halt meg. — mondtam, majd elkezdtem bőgni. A fűben térdeltem és zokogtam.