Y-vírus - Soha jobban!

1 fejezet

Sokminden van odakint a világűrben, nagyon sok minden. Ebbe a sokba tartozik az a bizonyos meteorit is ami 2043 február 21-én becsapódott a Földbe. Mindenki megállás nélkül erről beszélt. Egy aprócska meteorit letarolta Oroszország 1/5-ét és mindenféle különös dolgot áraszt magából. A világ különböző pontjaiból többszáz kutató, doktor és egyáb címekkel rendelkező ember ment oda, köztük az én szüleim is, hogy megnézzék a meteoritot. Hetekre egyedül maradtam, ugyanis a bátyám meg az ország másik végén katonasuliban tengette a napjait, de azért a szomszéd néha átnézett. De volt mivel elszórakoztatnom magam, a szerelmi problémák mindig bekevernek egy nagyot a megszokott, nyugodtan döcögő hétkoznapoknak. 

Eve vagyok, Eve Salvatore. 17 éves vagyok, Amerikában járok gimnáziumba, a Viloir-ba. Ez egy apró gimi Wildstar városában. Van egy bátyám, Adam, aki katonának készül, anyum és apum pedig kutatók. Nincsenek sokat otthon, de nagyon jó szülők. 

Floridában már márciusban is meleg van, úgyhogy bicikli mellett döntöttem mikor elindulzam az iskolába. Már három hét eltelt mióta a meteorit becsapódott, még mindenki erről beszél de én már kezdem unni. Egy ideje furcsa hírek érkeznek, egy hete anyumék sem hívtak engem és a telefont sem veszik fel, kicsit már aggódom.

Mikor beértem, leláncoltam a biciklimet és bementem az első órára. Az osztály létszáma 35 fő ezért mindig elég hangos a 11/B osztály, az évfolyamban mi vagyunk a legtöbben.

Az első óra egész nyugodtan telt, attól az apró ténytől eltekintve, hogy kint folyamatosan ment a sziréna, rendőrautók száguldoztak mindenhova. Egyik hírlap sem írt balesetről így senki nem is tudta mi történik. Újabb rendőrautók, majd egy-két katonai kocsi is elzúgott az iskola mellett a város másik vége felé.

- Figyi, Eve! - szólalt meg előttem Jane, megfordult a székében, de le sem vette a szemét a telefonjáról - Ezt hallgatsd! Floridában, Észak- és Dél-Kalorinában, Virginiában, Pennsylvaniában sőt még New York-ban is légvédelmi riasztókat kapcsoltak és elkezdték kiüríteni a városokat. Senki sem tudja biztosan, hogy mi elől menekülnek, csak annyir lehet tudni, hoyg Európa felől jön. Európai munkatársaink szerint zombik lepték el a világot.

- Zombik? - kérdeztem vissza kicsit meglepetten.

- Rengeteg hír van arról, hogy zombik vannak a világban, de nem hinném hogy igaz. - vont vállat Jane - De a légvédelmi szirénás cucc ijesztő.

- Ezzel egyetértek. - bólintottam - Szerinted a sok rendőrautó is emiatt lett mozgósítva?

- Nem tudom, de kicsöngettek úgyhogy nyomás fel magyarra! - kezdett pakolni Jane és én is követtem a példáját.

A magyar terem a másodikon volt, úgyhogy elindultunk a lépcső felé és fel a másodikra, amikor valami más hangot hallottam meg.

Fegyverdörrenések.

Sikoltozások.

Sziréne. Rendőrautóké, majd az ikoláé és-

Légvédelmi sziréna.

Óriási pánik tört ki. Mindenki ki akart jutni az iskolából, de  kint várt ránk valami. Furcsa volt. Emberek voltak. Szakadt ruhákban, üres, üveges tekintettel, habzó szájjal.

Mindenki a másikon taposott, próbált menekülni. Mikor ezek a furcsa emberek elkaptak valakit, beleharaptak, kiharaptak belőle darabokat. Vér folyt mindenhol. Elhaló sikolyok. Félelem keltette kiáltások. És pánik.

Remegett a lábam, alig mozdult. Reszkettem és az agyam menekülni akart, de a testem nem mozdult. Valaki nekemjött és hátraestem. Végre magamhoz tértem. Feltápászkodtam és a főbejárat felé kezdtem futni ami pont az ellenkező irányba volt. Mikir kiértem, csak pár ismerős arcor láttam, hozzájuk futottam. Jane, Tabira, Kate, Falix, Thomas, mind osztálytársak.

- Jól vagytok! - lihegtem.

- Eve, nem láttad Gabi-t? - lihegte Kate - A tömegben elvesztettem, nem tudom hol van!

Még több sikoly, még több lövés, el fog benne veszni. El fog benne veszni a titkom.

- Megkeresem! - mondtam hirtelen, próbáltam határozott lenni, de a lábam úgy remegett mint egy kocsonya.

Elindultam vissza a suli felé. Senki sem tudja rólam, senki csak a bátyám, senku csak ő, csak ő tudja hogy lezbikus vagyok. A szüleimnek sem mertem elmondani. Rohantam visszafelé, fel a lépcsőn, próbáltam elkerülni mindenkit. A vér undorító szaga terjengett, mindenhol holttestek, rázkódtak és habzott a szájuk. Felkaptam egy baseball ütőt és tartottam egy minimum sebességet.

Elhaló sikolyok visszhangoztak, az agyam nem bírta, teljesen kikapcsolt. Csak arra koncentrált, hogy megtalálja Gabriella-t. Ajtóról ajtóra, folyosóról folyosóra mentem.

Gabriella az első lány aki megtetszett. Mindig is tudtam, hogy nem vonzanak a férfiak, de ő tetszett meg először. Sose mondtam meg, sose mertem volna, de már mindegy. Ha ez így folytatódik, pár órán bellül senki nem marad a környezetemben akinek félnék elmondani.

Rohantam tovább, megállás nélkül, mikor végre-

- Ne, hagyjatok, ne, ne! Segítség! - Gabi hangja!

A hang irányába rohantam. Ő volt az, a földre esett és egy székkel próbálta védeni magát. Hárman támadták őt.

- Ne, ne! Hagyjatok, hagyjatok már! - már szinte zokogott.

Oda rohantam és leütöttem egyet a baseball ütővel. Az összeesett, a másik kettő rám nézett. Talán igazuk volt a híreknek. Ezekhez az élettelen, üres, üveges szemekhez csak zombi társulhat. Megindultak felém. Lendítettem az ütőt, még egy találat, majd még egy, mind a három a földön. Az ütő véres lett, ahogy én is. Az arcom, az egyenruhám, csöpőgött rólam a vér, mindenhova sikerült szétfröcskölni.

- Eve? - hallatszott egy erőtlen hang a jobbomról.

- Igen? - néztem oda, de annyira remegtem, hogy alig ment a folyékony beszéd - Gyere, e-el kell tűnnünk innen! - nyújtottam a kezem Gabi-nak.

A keze száraz volt és remegett. Elkezdtünk a lépcső felé futni, de lejutni nem tudtunk, zombik jöttek felfelé. Lefagytam, nem tudtam mit csináljak, egy baseball ütővel nem lehetett győzni ennyi zombi ellen. A lépcső mellett egy két szárnyas ajtó, mögötte egy hatalmas osztályterem. Gabi hirtelen elengedte a kezem és a terem felé ment. Megragadott egy asztalt és elkezdte kifelé ráncigálni. Mikor kiért a teremből vele, pajzsnak használta, előretolta majd legurította a lépcsőn. A zombik végtajai és bensőségei mindenfelé repültek, így végül nem csak az én ruhám lett csupa vér.

- Gyerünk lefelé! - lihegte.

Bólintottam és újra rohanni kezdtünk.

A  tüdőmből nem fogyottt a levegő, a lábam nem fáradt, az agyam felmondta a szolgálatot, a fülem sípolt. Tombolt bennem az adrenalin, csak rohantunk és rohantunk, rohantunk az életünkért.