A Vihar
I.: Emlék
Hét éve történt. Legalábbis a rovások a falon erről tanúskodnak. Eleinte nem volt nehéz követni a nyomát. Nyugatra, szüntelen...
Tombolt a vihar. A szél fáradhatatlanul kavarta a hideg levegőt. A hó megállás nélkül zuhogott, befedve lassan az utolsó, még a nyárról megmaradt virágot is.
Sötét volt az égbolt. A Főnix egyetlen holdja, s napja is menekvést keresett a horizont alatt, s a csillagok is alig ragyogtak a felhővel fedett égbolton. Ameddig csak a szem ellát, puszta, kék-fehér sivatag, melyet nem díszít más csak néhány árva, a vihar által kopaszra borotvált gyenge fa, és a néhány bokor, gyökereikbe kapaszkodva próbáltak életükért vívni a téllel.
Csend volt. Puszta, rideg, süketítő csend, mely minden hangot elnyomva hasított át az éjszakán...
Hogy hogyan, azt már senki sem tudja. Senki sem látta. Ami megmaradt, abból se tudtunk meg sokat. Rengeteg veszteséget szenvedett az évek során - mint maga, mint minden amit itt hagyott. Ami megmaradt, az sem más mint maga... Emlék.
Villanás szakítja félbe a csendes égbolt sötétjét. Nem marad sokáig, visszhangja mégis végig fut a felhőkön, a havon, a bokrokon, a fákon...
Először a rézszínű szárnypár jelenik meg az égen. Nem csoda, hisz messziről is látni, záporon, felhőn át is. Látni ahogy gyorsan közeledik a felszín felé, s még ott is látni, hogy szinte csillagként világít a vihar közepében. Nem egyedül jött. Óvatosan ér földet, kezében még mindig a vele utazó, szárnyaltan árnyék keze; Mindkettő remeg. Mindkettő rémült.
Nem emlékezett sok mindenre abból az éjszakából. Repültek... menekültek... azt már nem tudni, mióta, vagy mi elöl. Földet érve sem akarta elengedni... Reményt. Azt mondta, itt kell maradnia. Hogy nem akar két életet kockára tenni. Azt mondta, visszatér majd érte. Azt mondta...
Nyugatra.
Szembe a széllel és záporral a szemébe nézett. Könnyek. Félelem. Fáradtság. Még egyszer, talán utoljára átölelte. Érezte a halk, heves zihálást. Érezte a fáradtságot, ahogy szárnyaival is szinte rá támaszkodott. Érezte, hogy fél.
Éveket töltött ott egyedül. A legtöbben beleőrülnének a magányba... csoda hogy eddig ellent tudott állni a viharnak. Csoda hogy nem esett bele a Teremtő sírjába. Hisz minden oka megvolt...
Hamar elengedték egymást. Mozdulatlanul álltak, kéz a kézben, egymás arcára meredve. Körülöttük tombolt a vihar. A szél fáradhatatlanul kavarta a hideg levegőt. A hó zuhogott, körülöttük, rájuk, s lassan a könnycseppek is megfagytak arcukon. A szárnyakon éles hanggal zenélt az eső, a hó, a fergeteg...
Az első íratok szinte egytől egyig megsemmisültek. Ami megmaradt, azért is csaknem többen haltak meg mint ahány írott szót össze tudtak kaparni...
Lassan elengedték egymás kezét. A szél egyből közéjük kapott, s szinte hajítva taszította hátra az árnyat. A szárnyak ismét megvillantak; hamar leküzdték a vihar nyomását, s máris a hó fölött néhány méterrel verdestek. A másik gyorsan kapálózni kezdett; kétségbe esve próbálta minnél hamarabb leküzdeni az őt temető havat, de hiába... mire ismét feltápászkodott, már nem látott mást, csak a fekete, sötét, üres eget... egy éles villanást, valahol a felhők felett...
Tombolt a vihar. A szél fáradhatatlanul kavargott újra és újra, szinte ostromolva őt. Mégsem mozdult. Nem akart. Nem tudott. Mintha szenvedő szoborrá vált volna, melyet festés nélkül utcára dobtak, egymagában állt a hóban.
A távolban felbukkant a hajnali nap első sugára. Rideg, üres fénnyel világította meg a hósivatagot, s hideg, fáradt fényt vetett fázó, fáradt vándorára...
