Ügyelj mit mutatsz magadból

1

Emlékszem, hirtelen arra riadtam fel álmomból az éjszaka közepén, hogy az előző napi, hanyagul a székre ledobott szennyeseket egy fickónak néztem el, aki az ágyamtól balra nyugvó széken ült és nézett engem. Szinte megmozdulni sem tudtam, teljes sokkban, mereven feküdtem, mivel a férfi egyenesen engem bámult. Volt egy ilyesfajta érzésem, annak ellenére is, hogy szemére vagy arcának bármely részére aligha emlékszem. Legfőbbképpen inkább az akkori érzéseimen keresztül tudtam elképzelni arcának vonásait, és lehet ezért is hittem azt, hogy engem néz. Mindenekfelett látszott az arcán, hogy valamin nagyon gondolkodik, talán már megcsömörlött a túl sok gondolkodásban, ezt ráncos homloka is alátámasztotta. Nagyra nyílt barna szeméről tükröződött a hold fénye, férfias orr és ritka haj. Nem volt már fiatal, az biztos, de szerintem boldog sem, mert szemeiben, még ha sötét is volt a szobában, tisztán látható volt mindaz, amin már ez az öregúr keresztülment. Azt mondják, egy ember személyiségét már a szemeiből meg lehet állapítani, anélkül, hogy egy szót is szólnánk hozzá, de most, ahogy félve feküdtem az ágyamban, csak most tudtam realizálni, hogy tényleg mennyire igaz ez a mondás. Olyan volt, mintha már ezer éve ismertem volna, mégsem így volt. A biztonság kedvéért, hogy ne érezzem magamat kétségekben, egyszer-kétszer rászóltam, hogyha talán válaszol, akkor legalább biztosan tudom, hogy amit látok (vagyis amit a még sötét szobában látok) az ez az úr. De senki nem válaszolt nekem, egy árva szót nem hallottam a megszólításom után. A széken semmi nem mozdult, nem volt semmiféle kilengése, csend volt és csak a légzésemet hallottam. Végre megnyugodhattam és már készültem is visszaaludni, csak még előtte az ágy melletti kis szekrényemen levő digitális órára fordítottam tekintetemet, hogy képben legyek az idővel. Félálomban voltam még, szóval az óra zöld LED betűiből úgy emlékszem, 4:27-et olvashattam. Hatkor kelek. Lehet nem kéne visszaaludni már, gondoltam, mivel attól féltem, hogy reggel nem fogok tudni felkelni és elkések az iskolából. Mindegy is - gondoltam újra - csaknem fogok bealudni, elvégre kötelességem iskolába járni. Majd ezzel a gondolattal lehajtottam fejemet a párnára, és tovább aludtam...

Reggel hat órakor a digitális óra csipegése csapta meg a fülemet nyugodt alvásomból, amire rögtön fel szoktam kelni. Érdekes egy dolog, de valóban fel tudok kelni abban a pillanatban, amikor a csörgést meghallom, és már ösztönös módon az órára csapok. Első dolgom mindig megtörölni a szememet, majd kimászni az ágyból, még egyelőre remegő lábakkal, mivel felkelés után a végtagjaimban sosincs elég erő, hogy megtartsanak engem. Többnyire felkelésem után két vagy három perc elteltével szólal meg újra a digitális ébresztőm, de ezúttal nem az ébresztés miatt, hanem a reggeli 6:05-ös rádió, Le Monde kezdi meg a nap első adását. Mindig meg szoktam hallgatni a reggeli adásukat, szinte sosem hagyom ki:
- Szép jó reggelt kívánok korán kelő hallgatóinknak, ez itt a Le Monde, a stúdióban Dupin Dubois és Peter Auclair. Kivételes egy napra ébredünk, mivel az időjárás javulást mutat, napközben a hőmérséklet elérheti akár a huszonöt fokot is csapadék vagy egyéb borús idő nélkül. A párizsiak mostantól ledobhatják kabátjukat, és készülhetnek a napos időre, ugyan így tehetnek az emberek Bordeaux-ban és Toulouse-ban is. Habár Lyon, Montpellier és Marseille környéke még a délelőtt nem fog nagy változást mutatni, viszont délutánra ezeken a térségeken is naposabb idő várható. És most kezdésnek szóljon a This Charming Man a The Smiths zenekartól, hamarosan jelentkezünk...

Nagyokat ásítottam még, miközben a The Smiths szólt a háttérben, de tudtam, hogy dolgom van. Rendbe kellett hoznom magamat, szóval mihelyt a lábaim már funkcionáltak, elsétáltam az ággyal szemben levő gardróbhoz, hogy kiválasszam a ruháimat, amiket felvenni készültem. Tudniillik a szobám legtöbbször úgy néz ki, mint egy zugi újságárus üzlet - minden falon legalább tíz vagy húsz poszter csüng, amik átlátszós ragasztóval vannak lefixálva, dokumentumok és egyéb intézni valók egy kis asztalon és persze még sorolhatnám tovább is a szobában lévő dolgokat, de akkor estig itt lennénk. A lényeg dióhéjban, hogy rendkívül bordeles vagyok és mindig nagy erőfeszítésnek számít nálam az, amikor ritka alkalmakkor összerakodok. Ez nyilvánvalóan meg is mutatkozik a szobámon. Az egyetlen természetes fényforrás csak az ágyam feletti kis tetőablakból árad, ahonnan a fénysugarak legelőször a szekrényt világítják meg, és onnan terjed a fény a szoba többi részére. Majdnem el is felejtettem megemlíteni a szobám egyik kedvenc részét, ami rögtön jobbra található az ágytól, ez pedig nem más, mint a hangulatos kis balkonom. Legyen meleg vagy fagy, de én iskola után mindig, legalább egy órát a balkonon töltök, ahol persze mindig elfoglalom magamat valamivel. Ami szintén alátámasztja, hogy ez a kedvenc helységem a szobámban az az, hogy a balkonról a kilátás egyenesen egy sűrű erdőre néz, tele fákkal, olyannyira közel egymáshoz, hogy szinte már ködfelhő alakult ki a belsejében. Tisztán látható, hogy a fák állandóan nedvesek a fülledt levegőtől, és ezért még tűzifának sem használhatóak, mivel a törzsek már annyira beszívták magukba a vizet, hogy az már meg nem gyullad. És én szeretem ezeket a "haszontalan" fákat nézni a balkonról. Megnyugtatnak, bár az is igaz, hogy egyesek számára pont, hogy ezek a tulajdonságai teszik a helyet rémisztővé és komorrá. Én viszont élvezem más nyomorát...