Temetői Lelkisegélyszolgálat

Egy kuporodó alakon akad meg minden temetői járókelőnek a szeme. Friss sír, frissen sír. Legalábbis messziről ennyit tudnak megállapítani róla.

Pedig az alaknak neve is van, múltja, jelenje, jövője, otthona, családja, mindene. Csak egy valakit vesztett el; az édesanyját.

De ezt mást úgysem érti. Más úgysem érezheti azt a mérhetetlen fájdalmat és haragot, amit ő.

Egy öreg, hatvanas évei végén járó bácsi lépi át a temető rácsos vaskapuját. Kalapja fekete, öltönyzakója és lakkozott bőrcipője hivatalos, ijesztő külsőt kölcsönöz neki. Legalábbis, amíg meg nem látják a mosolygós, derűs arcát.

– Mi helyzet, pajtás? – áll meg a keresztfejfa mellett üldögélő férfinál. Egy órával ezelőtt esett az eső, könnyek csupán fehér pólóján látszanak száradni. A pajtás hevesen kapja fel a fejét, tekintete sötét, borús. A vihar még mindig tombol.

– Bocsánat, de ismerjük egymást? – hallatszik az értetlenkedő kérdés. A bácsi állához emeli ráncos ujját, a nyakán elnyűtt bőrt vakarja meg gondolkodásában.

– Hogy őszinte legyek, nem hiszem.

A férfi bosszúsan felsóhajt.

– Akkor esetleg segíthetek Önnek valamiben?

– Ezt inkább én kérdezném tőled, pajtás. Segíthetek valamiben? – mosolyodik el kedvesen, enyhén lehajolva, gyengéden megpaskolva az eddig rázkódó vállat.

A férfi udvariatlanul lesepri a bíztatást. Újabb bosszús sóhajt hallat, gondterhelten szántja végig szerteágazó, füléig megnőtt sötét haját.

– Figyelj, Öreg, nem vagyok jókedvemben. Ha szórakozni támadt kedve, menjen el az orvosi rendelőbe, és trécseljen az ottani öregekkel. Én erre most kifejezetten nem érek rá. Sőt, hangulatom sincs hozzá!

– Ó! – kerekedik ki az öreg szája, felső ajka feletti ráncok árulkodnak a hosszas cigaretta-függőségéről. – Engedd meg, hogy elnézésedet kérjem! – emeli le a kalapját, majd enyhén meghajol mondatja közben.

– Jól van, jól van... – legyintgeti, csakhogy mihamarabb alább maradjon a kínos szituáció. – Nem probléma.

– Nagyon kedves – derül fel ismét az öreg arc, szarkalábak a szemében látszólag már nem szeretnének tovább bujkálni. – Édesanyja? – biccent a száradó koszorúk ágyára.

A férfi hitetlenkedve elneveti magát, és realizálja, az idős ember márpedig a társasága lesz, ha kívánja, ha nem.

– Igen – feleli szűken, kézfejét a fejfán pihenteti meg. Mikor ezt érinti, ha csak képzetileg is, de olyan érzetet ad neki, mintha édesanyjának törékeny vállát érintené. A kalapos embernek azonban nem kerüli el a figyelmét az egyetlen szóban is megcsukló hang.

– Legalább már nem fáj neki, pajti.

A pajti hangosan felhörög, dühös szemét ismét felé kapja. Nem jót mondott.

– Ja, neki már nem! De mi a helyzet velünk, akik hátra maradtak, huh?! Nekünk fájhat? Mi nem számítunk?!

– Haragosnak tűnsz – állapítja meg, szánakozás csillog égkék szemében.

– Mert az is vagyok, csessze meg! – csattan fel, dobbantva egyet a lábával. Szemébe visszaszöknek az elapadt könnyek, ajka remeg, mellkasa szabálytalanul emelkedik fel és le. A szél is feltámad.

– Mire haragszol? A helyzetre? Istenre?

– Mindenre! – durran a hangja. – Haragszom a világra, Istenre, a helyzetre, az orvosokra, a nővérekre, anyára, az időre! Utálom mindet és mégsem tudok semmit sem tenni, az isten szerelmére!

A hangja zokog, teste rázkódik, kihalt temetőt szipogásának és zihálásának zsivaja lengi be.

Az idős ember leveszi a kalapját, és a fiú fejére helyezi, így napvilágot lát felül kopasz, egyébként angyal fehér haja. Haraggal megtelt szemek találkoznak a mindent megélővel.

– De legjobban saját magadra. – Nem kérdezi, kijelenti, könyörtelen igazságként közölve szemtől-szembe. – Mert nem tudtad megmenti. Mert képtelen voltál rá. Mert nem vagy orvos, se nővér. De még Isten sem.

A fiú nyel egyet, tenyere erősen ökölbe szorul, kissé hosszabb körmei a bőrébe vájnak. Nem akar sírni... Nem akar gyenge lenni... Nem akar az anyja nélkül élni... Nem akarja, hogy igazak legyenek a kimondott szavak.

Mégis sír. Mégis gyenge. Az anyja nélkül kell élnie. És túlságosan is igazak a húsába maró mondatok.

– Sírj csak, pajti – mosolyodik el ismételten, kalapot jobban a fejébe nyomja. – Ez majd eltakarja. Nem foglak áltatni, soha nem lesz könnyebb. Se jobb. Se kevésbé fájdalmas, sőt, fiacskám, a napok múlásával csak egyre kegyetlenebbek lesznek ezek a negatív érzelmek, amelyek már most is csúnyán felemésztenek. De muszáj kitartani. Muszáj végig csinálni. Ők is azt akarnák, akik hátra hagytak minket. Haragudj továbbra is a világra, mindenre. Főleg saját magadra. Ez az eset, ha másra nem is, arra megtanított, hogy jobban értékeld a megélt perceket. Mert egyszer elmúlnak. Egyszer minden elmúlik. Egyszer mind elmúlunk.

A férfi szájában keserű íz költözik, a szeméből potyogó könnyeket nem tudja visszanyelni.

– Úgy tesz, mintha mindent tudna. Mindenki csak osztja a kéretlen okosságait, azt gondolva, ők ezt már megélték, tudják, milyen szar. Tényleg? Honnan? Miért gondolja, hogy mindenki ugyanúgy éli meg a dolgokat?! A francba is már! Miért van mindenben igaza?! – áll fel, elütve a fején ülő kezet. Az öreg arcon lágy mosoly játszik, kék szeme mégis tele könnyel és fájdalommal. Rengeteg ki nem mondott történettel. – Mégis... Mégis ki maga?

A bácsi jobban összehúzza magán a zakóját, a hideg szél kellemetlenül simogatja a fázós hátát. Oldalra fordítja a fejét, remegő pillái árulkodnak a múltba révedéséről.

– Nevezzük Temetői Lelkisegélyszolgálatnak. Most már te is a része vagy! – fordul vissza felé. Hátba veregeti a kikerekedett szemű férfit, majd a kalapját rajta hagyva tovább áll. Még csak el sem búcsúzik. Ahogy édesanyja sem tette.

A férfi sokkolódva zuhan vissza a fejfa mellé, mellkasában a harag úgy feszít, majd' felrobban. Utálja a világot. Utálja az időt. Utálja, hogy úgy is halad tovább, hogy ő már nincs vele, és a legjobban azt utálja, hogy mások elvárják, hogy így éljen tovább. De legjobban a korábbi bácsit utálja. Okoskodó, mindent tudó...! Még a kalapját is rajta hagyta!

Haragosan kapja le a fejéről, elhajítaná jó messzire, amikor egy fehér, belevarrott cetlire lesz figyelmes.

„Temetői lelkisegélyszolgálat. Add tovább, ha látsz egy mindent veszettnek hitt lelket. Add tovább a haragod. Add tovább a gondolatod, hogy aztán, ha elérkezik az ő ideje, ő is ezt tehesse. Ez lenne a lényeg."

A férfi nagyot nyel, a sírra néz, majd lesüti a szemét.

Legalább lesz indoka minden nap meglátogatni az édesanyját. Ha már korábban nem tette... Aztán ki tudja... Lehet, még tovább is adja egyszer mindezt.

- VÉGE -