A konyhában lábamat keresztbe téve olvasgattam az aznapi újságot, amikor bejött a szobába. Szúró pillantást vetett rám, odalépett hozzám, majd végül államat két ujja közé fogva felemelte és annyit mondott:
- Értékes vagy.
Én a szeme villanásaiból és lekezelő hangsúlyából azt szűrtem le, hogy nem gondolja komolyan. Egészen addig, ameddig nem folytatta:
- Tudod túl sokat adsz oda magadból az embereknek, hagyod hogy kihasználjanak, néha egy kis önzőség rád férne, nem?
Mondandója közben már leült mellém az étkezőasztalhoz és elkezdett kenyeret kenni, magának. Nem is foglalkozott értetlen pillantásommal, pedig a meglepettségtől köpni-nyelni nem tudtam. Egyrészt a hirtelen hangnem váltástól, másrészt a kérdések cikázó hadától a fejemben. Most mit szeretne elérni? Egyáltalán tényleg így gondolja? Én értékes vagyok? Most válaszolnom kéne?Gyorsan átgondoltam, mit tehettem az elmúlt napokban, amiért ezt kaptam, de elmélkedésem bambulásba váltott át. Látszólag ez nem tetszett neki, akkor jöttem rá, hogy ténylegesen a választ várta mikor felpattant a konyhaasztaltól, odamorgota nekem, hogy "majd jövök", ezután pedig kivágtázott a házból maga után becsapva az ajtót. Még meleg helyét vizslatva fáradt, fásult arccal csak annyit tudtam kinyögni "mi van az emberekkel mostanában?". Ezután tovább olvastam az újságot. Mikor az elmúlt percek jelenései nem akarták elengedni gondolataimat, odébb tettem az újságot, kávét főztem és cigarettára gyújtottam.
Én értékes? Hogy lennék én értékes? Mikor tettem utoljára jó dolgot? Jó mondjuk vigyáztam a szomszédnéni unokájára, ameddig az lekvárt főzött. Sütöttem a hátsó szomszédnak pogácsát. De nem ezek nem olyan jó dolgok, ezek kedvességek. A jó tettek kedvességek. Vagy az számít jónak mikor meghallgattam a szomszéd néni fájdalmait? Elvesztette a lányát. Emlékszem sétáltam haza és a néni a kapualjban zokogott. Rohantam oda hozzá.
- Úristen, Vilma néni mi a baj? - próbáltam magamhoz ölelni, szorítottam érezze, hogy ott vagyok. Az asszony nem szólt semmit, csak zokogott és zokogott. 1 órát ültünk összeborulva és hallgattam a menthetetlen, szívből jövő zokogást. Már azt hittem feladom mire végre megszólalt a sírástól fulladozó hangon.
- Az Icus - megtörölte szép mintás zsebkendőjével kisírt szemeit, összeszedte minden erejét - az Icus meghalt.
Ledöbbentem. Icus alig múlt 40 éves, gyönyörű nő volt, meleg szívű és szerető. Volt 3 tünemény kisgyermeke és egy csodás férje. Hogy vehet el ilyet a jó isten? Hogy végezhet ekkora tragédiát egy ilyen idilli környezetben?
- Hogy történt? - kérdeztem elhaló hangon, megdermedve a döbbenttől.
- Stroke. - válaszolta Vilma néni, zokogott, csöndben, hang nélkül zokogott. Könnyei már elfogytak, márcsak arcizmainak torzulása tartotta fent a sírás látszatát. Tudtam, hogy nem tudok segíteni, de én ott ültem és hallgattam. Hallgattam Icusról szóló történeteket, hallgattam a dühöt, a fájdalmat, a csalódást és hallgattam a csöndet. Azt a csöndet ami felváltva építette belénk a gyász és a harag érzését, ezzel kételyek közé téve minket, hogy hogyan is kéne feldolgoznunk.
Nem volt különösebb közöm a történtekhez, nem nekem kellett volna először megtudnom. Én csak egy mellékes hallgató voltam az egészben. Mégis az a beszélgetés, az a Vilma nénivel töltött pár óra kivett valamit a lelkemből, valamit eltört benne.
És megannyi másik ilyen beszélgetés ért el ugyanilyen eredményt. Kisgyermekkoromban mikor anyám elmondta, hogy nincsen pénzünk, mikor apám elmondta, hogy meghalt a papa. Ahogy csepredtem ezek egyre sokasodtak. Mikor a barátnőim fájdalmait hallgattam... az a fiú nem szeret, otthon rosszul bánnak velem, nem megy a tanulás, nem tudom mihez kezdjek az életben és egyebek. Minden egyes kis beszélgetés a szívem egy darabkáját vette el, hogy a másik fél gyógyulhasson és túléljen. Talán ez már tényleg jó dolog, sőt egy értékes dolog. A hallgatás kincse.
Aznap egész nap otthon voltam és nyugodtan olvastam, gondolkoztam és cigarettáztam. Először nem is vettem észre mikor hazajött, csak akkor mikor koordinálatlan ittas mozgása miatt telibe csapódott a nappali bútoron. Csak egy pillanatra néztem fel a könyvemből, meg se lepődtem a történteken, hisz ez mindennapos volt. Miután kicsit rendezni tudta lépéseit elkezdett felém közeledni, kikapta kezemből a könyvet, azt eldobta csuklómat pedig erősen megszorította. Nem sikoltottam, nem sírtam csak csönben néztem magam elé fátyolos tekintettel.
- Mi van szajha kész a vacsora? - minden szavából ömlött az alkohol, nem is lehet igazából szavaknak nevezni őket, csak morgásnak. De az évek alatt, már tökeletesen megtanultam ezt a nyelvet.
Egyszer csak bevillant egy részlet a reggelből: "...egy kis önzőség rádférne, nem?"
A szívem véres csatát vívott az elmémmel. De győzött az elme így felálltam, kitéptem csuklómat a szorításból felkaptam a táskámat, a cigarettát és a pénztárcámat elindultam kifelé, még egyszer hátrafordultam és annyit mondtam:
- Most önző leszek.
Amikor sétáltam kapuhoz vezető kis övényen egy ütést éreztem a halántékomon. Aztán mégegyet és mégegyet, majd rúgásokat. Éreztem, hogy mindenemből ömlik a vér és sajog a testem összes pontja. Nem tudtam, hogy meg kellett-e volna bánnom a tettem, de mikor mirelit zöldségekkel és kötésekkel borítva újra a fotelben ültem, rájöttem, hogy nem. Nem kell megbánnom.
Hisz végre egyszer önző voltam, nem?
