- Mikor fogsz végre megváltozni?
- Nem értem miért nem tudsz ilyen egyszerű dolgokban dönteni, most velem akarsz lenni vagy nem?
- Én veled akarok lenni, de te kifordultál magadból.
- Eddig is ilyen voltam, csak hülye voltál, hogy észrevedd kellek vagy nem?
- Szeretlek, nem akarlak elhagyni, de változnod kell! Neked is és nekem is és egymáshoz kell csiszolódnunk.
- Rendben, megváltozok csak maradjujk együtt!
-Szeretlek!
-Szeretlek!
Ezt a párbeszédet naponta hallgattam végig a legjobb barátnőmtől és a párjától. Magam sem tudom minek szenvedtettem a fülem, de mindig megtettem. Amikor veszekedtek én figyeltem. A legjobb barátnőm elvárásokat sorol, a párja ellenzi őket. A barátnőm tovább sorolja őket, a párja hülyének nevezi. A barátnőm lágyabb lesz, de még mindig szigorú. A párja elkezd kedvesebb lenni. A barátnőm kéri, hogy változtassanak, majd már-már könyörög érte. A párja megígéri, hogy változik, majd kedveseket mond neki. Szerintem ez egy nagyon általános szituáció, amit mindenki megél, vagy csak körbe veszi őt. Én mindig azon gondolkoztam, hogy miért teszi ezt századjára is? Ő vajon még nem fedezte fel a sorozatot? Nem tudja mit érez? Nem elég erős, ahhoz, hogy megszakítsa a körforgást? Sosem értettem.
Mikor a barátnőmmel egyik délután kávéztunk egy hangulatos kávézóban, megint feljött a téma. Mindig feljön. A téma nem más, mint ő és a párja, a kapcsolatuk. Emlékszem ittam a kávémat, szívtam a cigimet, a világ legkényelmesebb ponzában ültem a kényelmetlen széken egypontot bámulva pislogás nélkül. És csak hallgattam az ennél is kellemetlenebb monológot. Elmondott mindent, kiadott mindent. Sírt, suttogott, kiabált, erősen gesztikulált, majd csapkodott. Megtudtam, hogy a párja nem tud rendet tartani, nem tudja a szennyesét a kosárba rakni, nem tud mosogatni. Megtudtam, hogy a párja sokat nincs otthon, inkább a barátaival van, ha otthon van meccset néz és sört iszik. Megtudtam, hogy a párja nem tudja kielégíteni, sem a lelki, sem a szexuális vágyait. Megtudtam, hogy a párja őt bántja verbálisan. Majd a végén elhangzott a jól ismert mondat: "Ahh nem tudom mit kezdjek vele, szerinted mit csináljak?"
Én meg csak néztem rá, néztem azt a szép és értelmes nőt, aki most az egyik legelveszettebb pontján van az életében. Tudom, hogyha elmondom a véleményem megbántom, ha nem mondom el akkor azt hiszi nem érdekel. Vettem egy nagy levegőt, beleszívtam egyet a cigimbe és annyit mondtam:
- Szerintem hagyd ott.
- De szeretem.
- Akkor ne hagyd ott.
- De ez így nem jó.
- Akkor dolgozzatok a kapcsolatotokon és változtassatok.
- De ő nem változik, szerintem nem is akar változni.
- Akkor minek küzdesz vele?
- Hát nem érted, hogy szeretem? - kiabálta hisztérikusan.
- Na jó... azt gondolom, hogyha már beláttad, hogy nem fog megváltozni, akkor nincs értelme az idődet egy ilyen emberre fecsérelni. Te egy gyönyörű, inteligens, értékes nő vagy, nem értem, hogy nem látod a dolgokat, amik az orrod előtt vannak.
- Azt mondta meg fog változni, én hiszek neki, nem kell egyből ilyen drasztikusan látni a dolgokat, csak azért, mert te besavanyodott vagy.
- Rendben.
Ezután téma váltás következett, a maradék időben sokat nevettünk és jól éreztük magunkat. Nem gondolt a rossz kapcsolatára én meg nem gondoltam arra, hogy az imént lettem lehurrogva.
Ez a sorozat ismétlődött éveken keresztül, pontosabban 4 évig. Vita a párjával, morgás kettesben, segélykérés, vélemény nyilvánítás, majd a nemtetszés kifejezése. Néha nevetve, sírva, üvöltve vagy higgadtan. Nem mondom az utóbbi időben, pár hónapja a mi kapcsolatunkat is kezdte megenni ez az egész, egyre kevesebbet beszéltünk minden veszekedéssel. Mindig elhangzott a, "Mert te azt hiszed mindig igazad van.", "Mert nem tudod elfogadni, hogy másképpen nézzük a dolgokat.", "Mert te hülye vagy ehhez." De én csak vártam és vártam, hogy felnyíljon a szeme. Próbáltam csöndben, dehát nem a legegyszerűbb és én is túl sokszor fakadtam ki.
Mikor már két hónapja nem beszéltünk elmentem a kávézóba, ahova mindig jártunk. Leültem, kávét rendeltem és rágyújtottam, azt vettem észre, hogy jön ő és a párja. A barátnőm viseltnek tűnt, a párja egy arrogáns pöcsnek. Csöndben leültek, kikérték a magukét, majd a 10 perc csönd után beszélgetni kezdtek. Először normálisan kultúráltan, majd üvöltve, szitkozódva, csapkodva.
- Elegem van, hogy nem tudsz senki másra figyelni, csak magadra! Elegem van, hogy nem is akarod megoldani a problémákat és csak arra kellek, hogy legyen ki mosson, főzzön, takarítson rád és legyen kivel baszni! Elegem van, most végre kimondom, soha többet nem akarlak látni, pakoldd össze a cuccaidat és ne keress többet!
Ezután az attrakció után a barátnőm felállt és kiviharzott a kávézó kertjéből. Vagyis majdnem, még előtte rámnézett, kicsit szégyenkezve, kicsit haragosan, kicsit bánva az elmúlt évek vitáit. Én nem haragaudtam rá, mert mindenkinek kell tanulnia az élete során és büszke voltam rá, hogy végre megtette ezt a lépést. De mikor már nem látott enyhén elmosolyodtam, hisz megint a hülyének lett igaza, nem?
