A Végeláthatatlan

A végeláthatatlanKépzelj el egy helyet, mely egy több kilométeren átívelő struktúra. A végeláthatatlan folyosók kavalkádjában neked egyetlen egy ajtót kell megtalálni, mely a megváltást jelenti számodra. Az itt garázdálkodó entitások mind rád vadásznak. A hely gyakran az emlékeket használja fel, hogy teret alkosson, hogy kiolthassa az elme lángoló szikráját. Ez a dolog az, amit csak úgy hívnak, hogy a Végeláthatatlan.

Jogosan felvetődhet a kérdés, hogy mi is ez a hely? Senki sem tudja pontosan, még én sem. Lehetséges, hogy egy felsőbb lény, akár egy isten, mely Yod-Mithal néven hivatkozik magára, kreálta ezeket a világokat. Vagy lehetséges, hogy ez a hely maga az entitás, vagy annak kaotikus, elemi lénye, mely szép lassan elemészti a puszta halandót. Rengeteg mindent láttam mióta ide kerültem, talán túl sokat is. Több szintjét bejártam már a hosszú hónapok, lehet évek alatt, de egy biztos, sosem felejtem el azt, amikor ide kerültem.

Régen volt, de kristálytisztán látom a múlt minden pillanatát. Szeptemberben már javában zajlott a tanítás. Az egyik szerdai napon, nulladik órám volt. Korán kellett beérnem, ám én még hamarabb megjelentem az intézményben. A tömegközlekedés egyik legnagyobb fricskája az volt, hogy a menetrend szerint közlekedő jármű az ember kívánt időpontjához képest vagy hamarabb kezdte meg útját az elérni vágyott célhoz, vagy később. Mivel soha nem voltam az a személy, aki a késők sorát erősítette, így logikus, hogy a korábbi járattal indultam. Reggel csak fel kellett kapnom a táskám, benne dolgaimmal, hisz az előző este mindent összekészítettem, azt, ami kell a holnaphoz. A családom még pihent, olyan békésen, amit én már soha többé nem tudok megtenni. Elhagytam sárga házunk vaskapuját, és a külvárosi házakkal körülölelt, enyhén lepukkant, útparti, még a szocializmus ideje alatt készült, lemezes buszmegállóban vártam. Köd volt. Mintha valami felettem álló lény, vékony szürke leplet terített volna a világra, mely abban a pillanatban csak az én szerény társaságomat élvezhette. A kora reggeli csendet hamar feloszlatta az ódon, kék busz, mely lámpáival utat tört a végtelen szürkeségbe. Elővettem a bérletemet, melyet megnézve a busz vezetője csak egyszerűen biccentett. Álmosság nyomta a szemem, azonban ez lassan elmúlt. Ahogy kifele néztem az ablakon, csak bámultam a kis családi házakat, melyeket lassan felváltották az ormótlan, nagy panellakások. Nem sok felszállóval bővült a rozoga busz lélekszáma a monoton útja alatt. A kopott kerekei csak forogtak szüntelen, szorgalmasan. Néha, mikor belement egy kátyúba, szegény jármű nagy csikorgások közepette jelezte fájdalmát a külvilágnak, mely süketen rá se hederített. Lassacskán egy átszállóhoz érkeztem. A belváros ősrégi emeletes házai búsan bámultak. A keskeny síneken lassan zúgást lehetett hallani. Ritka esemény Miskolcon az, hogy olyan régi típusú sárga villamost küldjenek ki, mint amivel akkor utaztam. Amerre csak néztem, unottarcú emberek vettek körül, kik csak azért keltek fel, hogy lefussák szokásos köreiket, melyet a mindennapjaiknak és az életüknek hívtak. Visszagondolva, most irigylem mindannyiukat. A megállótól nem volt messze a sárga intézmény. Mindössze egy parkosított, fakó bérházakkal parcellázott szakaszon kellett átgyalogolnom. Lassú, komótos sétával megérkeztem a hatalmas, több emelet magas iskolához. Máskor, még ha ilyen korán is érkeztem, szétszórva találni lehetett egy-egy kóbor lelket, de aznap másképp volt. Az alábbit magamnak azzal az egyszerű dologgal magyaráztam, hogy biztos csak nekem van ilyen elfuserált, kaotikus órarendem. Megmásztam az apró lépcsőt majd bebocsájtást nyertem a főbejáraton a hatalmas aulába. A portás nem volt a helyén, de ez szokásos volt, hisz mindig rengeteg teendője akadt. Elővettem táskámból az órarendem és megnéztem, milyen szám illeti meg azt a termet, ahol én a napom első óráját megkezdem. A második emeleten volt az adott terem, a kettőszázhuszonhatodik. Fellépkedtem, a lépcsőházban, egyenesen a harmadik emeletre. A fehér fa ajtóra nagy betűkkel ki volt írva, hogy matematika. Mivel hamar ráuntam önmagam társaságára, a becsengetésig hátralévő időmet, a kietlen iskolában való barangolással töltöttem. Valahol mélyen legbelül reménykedtem, hogy ameddig a világos, citrom színű folyosókat járom és azoknak piros, szürke, kopott csempéit taposom, legalább egy emberrel találkozom, legyen az egy ismeretlen diák, vagy akármelyik kockásingű tanár. Az egész épületet bebarangoltam, mikor is egy újabb lépcsőház keltette fel a figyelmemet. Három éve ugyanoda jártam, ott koptattam az iskolám padjait, ott ettem, ittam, sétáltam fel és alá, ám ez a lépcsőház teljesen megzavart. Nem tudtam, miképpen lehet az, hogy ez a szakasz elkerülte a figyelmemet. Lassan megközelítettem a színtelenre meszelt, barna csempés helyszínt és felmentem. Ami ott fogadott, az meglepett. Ugyanolyan volt az a furcsa, már-már ijesztően deja vu-t árasztó szint, mint a harmadik emelet. Szokásosnak nézet ki, fehér falak, narancs csíkkal. Egyetlen egy probléma volt, ami nem illet bele a képbe, hogy az épület ezen pontja három részre ágazott, míg lent csak kétfelé. A koránkelés, és a puszta társaság hiánya, hamar meghozta azt a reakciómat, hogy az emeletet kényszeresen minél hamarabb otthagyjam. Lerohantam a lépcsőn, ám hamar konstatáltam, hogy a szint megváltozott ahol még az előbb kétirányba ágazott, most előre, jobbra és balra engedett számomra utat. Gyorsan kitekintettem az ablakon. A fejemet teljesen nekiszegeztem a vasrácsos, újonnan behelyezett fehér keretes üvegablaknak. Ami ott fogadott, az ledermesztett, a végtelenségig egy hatalmas komplexumot láttam, ameddig a köd engedte. Ugyanazok az épületrészek ismétlődtek, megfáradt fakó, néhol repedezett falak, óriási mellékágak, melyek vagy ebédlőket, vagy tornatermeket rejtettek. Lepillantva csak túlhasznált lomok és kacatok néztek vissza rám. Mindent látott zöld padok, kopott székek és kiszáradt szobanövények. Ahol nem falak voltak, ott térkövek, fedett kupolarészek sokasága, melyek az őrületbe akartak kergetni, de mindez semmi nem volt ahhoz a szőrnyű, monoton, búgó hanghoz képest, melyet akkor hallottam meg, mikor kinyitottam a műanyag ablakelemet. Az a valami, ami a köd felett volt, az az izé, még most is kísért. Az ég színtelen megtört mása volt, óriási szemekkel, melyekből áradt a szmog és a homály. Gyorsan becsuktam az ablakot és előkaptam mobilkészülékem. Igazán ostoba gondolat volt, hogy egy ilyen helyen van térerő. Körülnéztem, hogy van e valaki itt rajtam kívül, de nem volt senki. Kiabálni akartam, de nem mertem, így csak halk suttogás szinten tudtam bármi hangot kicsikarni magamból, melyet még jó magam sem hallottam. Talán jobban is tettem, mert máskülönben ők igen hamar megneszelték volna a jelenlétemet. Óvatosan lépkedtem, hátamon a táskámmal. Egyetlen dolog, amire csak gondolni tudtam, az volt, hogy eltűnjek erről az átokverte, szürreális helyről. Azt hiszem megfordult a fejemben az lehetőség, hogy álmodok, azonban ezt a hipotézist sajnálatomra ki kellet zárni, mert az egész minél szürreálisabb lett, annál valósághűbbé vált. A sétálásban igazán megéheztem, így igen hamar elfogyott az a szendvics, melyet reggeli gyanánt csináltam. Hol a barnás vörös foltos padlón osontam halkan, hol pedig a kék idegennyelvi termek folyosóján találtam magam. Egyszer igen megörültem, mikor is egy büféhez értem. Ünnepélyes hangulatom viszont egyből alábbhagyott, mikor nem találtam ott senkit. Ilyen az elveszettség, mikor teljesen egyedül állsz ott, egy olyan helyen melyet máskor a vidám beszélgetések és a zsongás árasztott el. Egyetlen, amit hallhattam ott, az a saját hangom visszaverődése, a matt krémszínű falakról. Leültem egy székre és gondolkoztam, mitévő legyek. Talán a szomjúság és az éhség teljesen eluralkodott rajtam, vagy csak a puszta ésszerű gondolkozás sarkalt arra, hogy a nyitott iskolai kisbolt fehér polcainak tartalmát mind a táskámba borítsam. Könyveimtől megváltam és csak pár füzet és ceruza maradt nálam. Egyetlen dolog, mellyel az időmet tudtam mérni, az a kék tégla telefonom volt, mely nem volt a legmegbízhatóbb, hiszen akkumulátora hamar kifáradt. Üres termekben kutakodtam. Lakkal bevont padjaik és a teremdíszek vajmi kevés dologra voltak jók. A tanári asztalok némelyikében öngyújtót találtam, melyet egy normális világban a diákoktól koboztak volna el. Az alsóbb polcokban mindenféle, ismeretlen szimbólumokkal teleírt lapok voltak. A táblák aljában egy ideig gyűjtögettem a krétákat, de hamar ráeszméltem, hogy hiába húzom végig a padlón a fehér vonalat, az épület folyamatosan változik. Három órán át is sétálhattam mire találtam egy öltözőkkel teli folyosót, melyet világoskék szekrények díszítettek. Néha benéztem a csövekkel átdöfött, türkíz boltívek közt egy-egy ajtó mögé. Mikor az egyik öltözőbe bepillantottam, egy tornaszőnyegekből összehordott kupacot fedeztem fel. A kék halmaz tetején egy igen szép betűkkel teleírt, sárga cetli hevert: