Leveleket írok

Őrlődöm.

"Kedves Pénelopé!
Azért írom a levelem Önnek, mert a minap, amikor megemlítette, hogy az új frizurám nem illik az arcformámhoz, igazán megbántott. Tudom, elnevettem, legyintettem rá, de valójában dühös lettem, csak nem akartam jelenetet rendezni. Tudja milyenek a kolléganők az irodában, hiszen Ön is velük dolgozik. Holnapra már a fél épület erről sustorogna. Imádom a frizurámat. Kérem, máskor ne illesse rossz szóval, és főleg nem az arcformámhoz!
Köszönöm."

Mentés, és nagy levegő. Nem tudom mikor kezdtem el, a legelső dátum ebben az új mappában három évvel ezelőtti. Bár ez így nem sokat mond. Az előzőt édesanyám megtalálta, véletlenül. Túl sokat kérdezett, majd úgy láttam jónak: letörlöm. „Katalin, Petra, Szabi..." Csak ennyit láthatott. Szerencsére egyikbe se olvasott bele, akkor azonnal rájött volna. Le is töröltem mindet. Aznap viszont azonnal új levél született: itt, az első. „Anya, nem, nem társkeresésre írom őket és nem is motivációs levelek." Hogy magyarázzam meg neki, hogy egyszerűen képtelen vagyok kifejezni a dühömet? Biztos magára venné. Ebben nincs is bennem kétely. Mégis fojtogat, hogy magyarázkodnom kell vagy épphogy nem hazudnom. Nem bírnám megbántani őt.

„Kedves Anya!
Egész életemben úgy éreztem, hogy hisztis vagyok és figyelemhiányos. Hiszen ezt éreztetted velem gyerekkoromtól a tinédzserkorom végéig. Néha pedig úgy érzem, hogy a mai napig folyamatosan bizonyítékot keresel arra, hogy ez még mindig így van. Hogy még mindig ugyanaz a fruska vagyok a szemedben. Kérlek, hagyd meg nekem a szabadságot, hogy változzak és önmagam lehessek, anélkül, hogy megmondanád, hogy ki vagyok! Már huszonhárom vagyok, tökéletesen felnőtt, hogy ezt megtehessem. Ez onnan is látszik, hogy ezt a levelet itt írom meg neked!
Köszönöm."

Igen, egy kicsit még ég a hátam, ahogy visszaolvasom. Látod, Anya? Nem lennék képes a fejedhez vágni mindezt. Nem is tudom, hogy miképpen tehetném meg. Be is csukom. Jobb is, ha nem merengek túl sokat ezen. Tudom, hogy nem szép dolog, hogy a hátuk mögött beszélek, még akkor is, ha soha senki nem olvassa ezeket. Legjobb a békesség, nem?

Csörög a telefon. Felállok, a szememmel keresem, de kell egy kis idő, mire megtalálom. A táskám felől jön a hang, egyértelműen, de a csengő-búgó eszköz úgy tűnik, becsúszott egy bent bujdokló könyv mögé. Mikor kiveszem a keresztszorításból, a kijelzőn meglátom, hogy az unokanővérem az, Katalin.

– Szia Kati, mondjad! – emelem a fülemhez a telefont. A vonal másik feléről sistergés, búgás hallatszik, de nem tudok rájönni, hogy éppen buszon van vagy csak rossz a vétel.

– Szervusz neked is! Zavarok? Olyan sokáig csörgött.

– Nem, nem zavarsz.

– Hé, tudod ugye, hogy akkor ma tartjuk a családi vacsit? Megrendelted a sajttálat, ahogy mondtad? Tudod, amit az apusod úgy szeret. Amióta diétára fogták, folyamatosan–

Szavai összeakadnak, a fejemben egyre inkább összemosódnak, míg nem a végén már csak a legfontosabb információk ragadnak meg.

– Igen, megvettem – szólalok meg kicsit talán túl gyorsan, észre sem véve időben, hogy félbeszakítottam őt. Ezer évig el tud menni. Mindig rápörög a vacsorákra. Tudom azt is, hogy Apa mennyire számít arra, hogy minden „flottul" menjen. Minden sejtem ugyanúgy azt akarta. Hiszen ki szeretné, ha elromlana a hangulat? – Minden rendben lesz.

Nagy csend követi kijelentésemet, majd Katalin sóhaja töri meg azt. Valahogy ez a hang a szívembe szúr, mert érzem benne, hogy kételkedik bennem. Vagy, legalábbis a szavaimban. Pedig hetek óta szervezem ezt az eseményt. Süllyedek.

– Néha olyan, mintha téged nem is érdekelne ez az egész. Ugye nem erőlteted magad túl?

Izmaim megfeszülnek, állkapcsom alig enged válaszolni, ahogy kezemben megremeg a telefon. A vér felfut bennem, érzem szinte pillanatról pillanatra, mégis hangom sikeresen távozik rezzenéstelen módon.

– Nem, ugyan. Csak nagyon koncentrálok. Ott találkozunk!

Nyakamban érzem a szívverésemet, ahogy égő bőrrel nyomom ki a beszélgetést. Kapkodom a levegőt, erősen lenyomom a szemem és ökölbe szorítom a kezem. "Mégis, hogy mondhat ilyet?" Hangzik fel a kérdés, de nem találok választ. Ennyire nem látszana az igyekezetem? A szám kiszárad, ahogy visszaülök a géphez. A levelekhez.

„Kedves Katalin!"

Szívem hevesen dobog, ahogy rájövök, egész életemben próbáltam visszafogni a dühömet, de miért? Ezért? A családom lassan azt se tudja, ki vagyok! Nem értik!

A kezem remegése sem állít meg többet, sőt, szinte adja az ütemet ahhoz, hogy írjam a további sorokat, mögöttem pedig a nyomtató zúg fel. Csak úgy jöttek a szavak a kezem alá. Katalin miért nem kérdezi meg sose, hogy én mit érzek? Apa miért nem bíz abban, hogy már el tudom rendezni a ház körüli dolgokat? Anya miért nem látja, hogy sokkal jobb felnőtt lettem, mint azt elhitette velem?

Mikor elhagytam aznap este a lakást, táskámban egy tucat levél várta, hogy kijussanak végre.