Asher és Wreny

Prológus

Asher Stone  2 évvel ezelőtt halt meg. December 22.-én karácsony előtt két nappal. Az nap minden kiesett. Mintha nem lettem volna jelen az életben, amikor körülöttem lezajlottak a történések. Minden. Minden megált. Az idő, a gondolatok, a történések, a hangok. Minden megállt. Aznap este vele együtt minden elveszett. 5 hónapig nem szólaltam meg. 2 hétig nem ettem, nem ittam semmit, szinte csak falatokat amiket nem bírtam lenyelni a torkomban lévő mérhetetlenül hatalmas gombóctól, de nem bírtam nézni ahogy a bátyám sírva könyörög, hogy egyek valamit, érte megtettem. 3 hónapig nem kelltem ki az ágyból, és nem találkoztam senkivel a külvilágból, csak a bátyámmal amikor ételt és italt hozott, de sosem ettem egy falatnál többet . Fél évig nem gondoltam semmire, teljesen mintha üres lett volna az elmém, a bensőm. Nem sírtam csak néztem magam elé, vagy aludtam csak, hogy ne kelljen látnom a külvilágot, amit az emberek életnek neveztek. Nekem már nem az volt. Az életnek nevezett világ megszűnt létezni számomra, amikor meghalt az a személy aki a világot jelentette számomra. Azóta nincs olyan, hogy élet, ez csak egy hosszú keserves út aminek a célja, hogy elmehessek eről a világról abba a világba, ahol ő most van. Sosem lennék öngyilkos. Sosem vetném el a saját életemet. De akkor sokat gondolkodtam rajta. Elképzeltem ahogy, Ash mindig rosszalóan a fejét csóválja előttem, akármikor eszembe jutott ez az opció. Sosem dobnám el magamtól azt amit Istentől kaptam. Helyette 8 hónappal később össze szedtem magam, mondjuk úgy. Aznap felkeltem és kimentem a szobámból, amikor a bátyám meghalotta a nyitódó ajtóm zaját, már ott állt előttem szomorúan összetörve és megdöbbenve. És akkor ott teljesen szétestem. Olyan hangosan kezdtem el zokogni, olyan hirtelen éreztem mindent, hogy nem bírtam tovább és összerogyva térdre estem. Minden levegővételemben éreztem ahogy újra és újra megszakad a szívem. Arcomat szorosan a kezembe temettem, miközben annyira keservesen zokogtam hogy nem tudom hogy bírta ki a lelkem azt a fájdalmat ami akkor bennem lezajlott. Colton Hayes, a bátyám leborult elém és szorosan a karjai közé zárt miközben sírt és simogatta a hajam, hogy megnyugodjak. De nem tudtam, csak zokogtam. Észre sem vettem, hogy a többiek akik attól a naptól kezdve, minden nap itt vannak, itt alszanak és várnak rám, miközben egymásnak is támaszt nyujtonak, szintén megérkeztek és meglátva a jelenetet falnak  támasztva a hátukat leültek mellént. Tisztán emlékszem arra a pillanatra mikor felnéztem rájuk. Megragadt az emlékeim közt. Mintha képet bámulnék akárhányszor eszembe jut. Amelia, Drew válára hajtva a fejét hallkan sírt, Max fejét hátra vetve behunyt szemmel, ült miközben a fájdalom tükröződött az arcán ahogy összeszorította a száját. Drew hátravetett fejjel magaelé meredve bámult a semmibe szótlanul, miközben Amelia kezét szorította az ölében. April, a bátyám barátnője felhúzott térdére hajtotta az arcát, miközben zokogva nézett minket ahogy összetörünk a bátyámmal egymás ölelésében. A barátaim. A társaim. A családom. Akik időt adtak nekem a gyászban, de végig melettem voltak. Akik a kétszobás házunkban hely hiánya miatt a földön aludtak, csak, hogy itt legyenek ha szükségem van rájuk. Akik ott voltak az idők kezdete óta az életemben. Akik kiálltak melettem a bajban. Akik folyton hülyéskedtek és nevettek. Most összetörve ültek miközben hallgatták a zokogásunkat, mert ők is ezt érezték, a gyászt, elvesztették a legjobb barátjukat, a csapatunk egy tagját, a társukat. De közben érezték a fájdalmamat is, ahogy megszakad a szívem  mert tudták, hogy mik voltunk mi egymásnak Asherrel. Ott voltak a kezdetünkor, a legelején. Ott voltak amikor Ash és Wreny lettünk egymásnak. A kezdetében a legelején amikor még csak gyerekek voltunk de már akkor sem tudtunk meglenni egymás nélkül.Tudták mit jelentettünk egymásnak. Mindent. Az életet. Ott voltak végig ezért nem csak én, de ők sem tudták, hogyan fogok nélküle Élni. Akkor kinyújtottam a kezem feléjük és mind felém kapták a pillantásukat, és azok akik eddig próbálták tartani magukat felzokogtak, és akik eddig csak hallkan sírtak ők most hangosan zokogtak. Zokogva kúsztak oda és zokogva ölelkeztünk. Ilyen volt köztünk a szeretet. Tiszta él felülmúlhatatlan. Egy család voltunk. És együtt omlottunk össze, zokogtunk az elvesztett családtagunkért, zokogtunk egymásért, és zokogtunk Ashért  és Wrenyért akiknek nem sikerült eljutniuk Mexikóba.

                    *****************
                        A jelenben
                    *****************

Délután van fogalmam sincs hány óra, igazából nem is érdekel, a parkban ülve a kis piros lócán amin annyiszor ültem már, hogy megszámolni nem lehet, most mégis más, nem igazán volt fontosabb tehendőm mint ezt a bazi nagy szökőkutat bámulni. Nevetségesen nagy volt ehez a kis parkhoz képest aminek ha hátra fordultam láttam a kis kaput amin be lehet jönni, így pedig szembe ültem a park végével ahonnan egy hosszú út látszódik mind két oldalán virágok borították, és kivezetett a kis utcába amin vègig kell menni, hogy bejuthass a városba. Abban a kisutcában laktunk mi is. Ezért gyakran voltam itt. Fekete hosszú kötött ruhát viseltem amit egy fehér övvel kötöttem meg hogy ne álljon úgy rajtam mint egy szemetes zsák.  "Közeledik a tavasz már érezni az illatát!" Közölte Colton valamellik nap de még elég hideg volt ezért kedvenc  túlhordott fekete bokacsizmámat és egy  bár sehogy nem illik ide, de egy fehér kötött bojtos sapkát is felvettem. Tizennyolc éves korom óta folyton viselek kis sapkákat ha egy kicsit is hideg van. Egy szokás ami megmaradt egy rosz szakaszból az életemnek. Itt mindig csak páran lézengenek ezért a csend, a madarak csicsergése, és a néha elkapott szófoszlányok zaja nyugotságot hordoz magával. Érzem ahogy a szél megcsapja az arcomat, régen éreztem volna a virágok illatát, vagy azta küllönleges hangulatot amit ilyenkor hordoz magával, amikor érzed, hogy friss vagy és szabad, hogy élsz, hogy igazán élsz. Ehelyett most csak a kutya szar szaga  csapott meg (vannak akik szánalmasan lusták, hogy felszedjék, már évek óta..) ami keveredett a szökőkút vízének klónos szagjával. Nem volt klisé regénybe illő "várom a tavaszt!!" Idilli pillanat. Nem éreztem ezt a feltöltő érzést és egyáltalán nem éreztem, hogy élek. Itt is mint igazából bárhol márhol, akárhová nézek eszembe jutnak az emlékek amit összefacsarják a szívemet. Végtelenül szomorú és elcseszett dolog ez. Amikor nem igazán látod semminek az értelmét, de vagy úgyhogy lenned kell valahogy. Ennek nincs sok értelme, de amikor ezt érzi az ember akor valahogy értelmet nyer. Benyúlok a táskámba és kiveszem belőle a cigarettás dobozomat és a gyújtómat, majd telhuzva az egyik lábamat a kis lócára, könyökömnek tartójaként, rágyujtok.  Ritkán szoktam dohányozni, álltalában csak akkor ha nagyon pörög az agyam és az emlékek  nem hagynak nyugodni. Ahogy először beleszívok, elképzelem, hogy Ash rosszalóan kikapja a kezemből, a dobozt azzal az egy szállal együtt amire már rágyújtottam és elszaladva a azt kiabálja, hogy "Ne legyél gyenge Wreny te nem ilyen vagy!"
Beleszívtam másodszor is, aztán oldalra néztem és megláttam a sárga gyermekláncfűket a fűben. Szomorúan elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott Asher Stone-al való első találkozásunk.

                       10 évvel ezelőtt