„Még ki akarta használni kedvenc évszakát, az őszt, a gyönyörű, majdhogy nem nyáriasnak mondható időt, így azon igyekezett, hogy mielőbb letudja a kötelezettségeit, és végre haza indulhasson. Nehéz, hosszú hét állt mögötte, alig várta, hogy levethesse magáról az elegáns öltönyt – mint kígyó a bőrét -, és így felfrissülve megújulhasson. Kényelmes farmerét magára öltve úgy érezte, mintha visszatért volna belé az élet, kedvenc Converse cipője még tetézte ezt az összhatást, ezt a kellemes érzést. Vállára vetve egy könnyű kabátot gyorsan elhagyta a lakását. Csak arra igyekezett koncentrálni, hogy minél hamarabb gond nélkül kiérjen a zsúfolt belvárosból a város szélén álló erdőbe. A kocsit leállítva kiszállt és behunyt szemmel mélyet lélegzett a tiszta, illatos levegőből. Ahogy tüdője megtelt, úgy érezte, mintha új erő szállta volna meg és a szemeit kinyitva fenséges, igazán gyönyörködtető látvány tárult elé. A levelek olyan szín kavalkádját látta maga előtt libbenni az enyhe késő délutáni szellőben, amitől még a lélegzete is elállt. Újra és újra rácsodálkozott a természet szépségére, erre a színorgiára, ami szinte maga alá temette minden alkalommal, ha sikerült kiszabadulnia a város beton- üveg-acél dzsungeléből. De fel is szabadította ez az érintetlen szépség, évszaktól függetlenül. Ha mégis színt kellett vallania, hogy melyik a legkedvesebb évszaka, akkor pillanatnyi gondolkodás nélkül simán rávágta, hogy az ősz. Mások azt tartják, hogy az ősz az elmúlás időszaka, de ő sosem ezt érezte. Számára ilyenkor színesedett ki igazán a természet, és finom illatjaival, enyhébb hőmérsékletével igencsak kedvére valók voltak ezek az erdei séták, már ha sikerült elszabadulnia a munkájától. Szinte szentségtörésnek hallatszott a kocsi záródását jelző csippanás a mély csendben, amitől még ő maga is összerezzent, ahogy elindult befelé az erdei ösvényen, a hangtalanul szálldogáló levelek sűrűjében. Tudatosan igyekezett kizárni gondolatai közül a városban hagyott ügyes-bajos gondokat, a magánéletével kapcsolatos aggályait, azt hogy milyen régóta is van már egyedül. Azzal hitegette magát, hogy ezekkel a sétákkal, a sok szépséggel kitölti a lelkében tátongó sajgó űrt. Aztán szinte minden alkalommal be kellett látnia, hogy ez nem így történt, de mindig újra próbálkozott. Mert mennyivel másabb, jobb lenne ezeket a kellemes sétákat is megosztani egy olyan valakivel, akinek legalább olyan fontosak ezek az alkalmak, mint neki. Mert kettesben még a kedvenc erdei sétái is jobbak, többek lennének, lehetnének talán. Ahogy egyre beljebb haladt a már jól ismert ösvényen, mindinkább megerősödött benne az érzés, hogy nincs egyedül. Mintha a hatodik érzéke azt sugallta volna, hogy rajta kívül valaki más is tartózkodik valahol a közelben, talán épp olyan magányosan kószálva, megnyugvást találva, mint jómaga. Az utat követve egyre inkább érződött az igazi erdei avar semmivel sem összetéveszthető, számára oly kedves illata. Talpai alatt mind sűrűbb reccsenések, roppanások hallatszottak, az apróbb gallyak, és szárazabb levelek sokaságától. Szerette ezeket az apró hangokat, nyugtatólag hatottak ügyfeleitől felborzolt idegeire. Élvezte ezt a háborítatlan nyugalmat, csendet. Erre már egyre kevesebben jártak. Aztán a távolban egy sötétebb árnyat, foltot vélt felfedezni. Azt hitte valami sérült állatka lehet, ezért óvatosan próbált a közelébe férkőzni. Nem félt egyáltalán, ismerte már az erdőt, tudta, hogy erre felé nem járnak veszélyes állatok. Amint közelebb érkezett hozzá rájött, hogy nem is állat az, hanem egy emberi alak, talán egy gyerek a nagyságából ítélve. Meggörnyedve ült, egy kidőlt fatörzsön, könyökére támaszkodva, fejét a tenyerébe hajtva. Nem ment túl közel hozzá, nehogy megijessze és halkan megszólította.
- Helló, segíthetek valamiben?
Már szinte azt hitte nem is kap választ a kérdésére, mikor lassan felemelte fejét az illető. Ahogy felnézett, csak csodálkozó szemei tűntek fel neki, amelyekben, mintha aranyfények villantak volna meg. Akkor jött rá, hogy nem gyerek, hanem egy vézna, alacsony termetű srác az. Szomorú tekintettel nézett fel rá, majd enyhén nemet intett a fejével. Aztán vette észre különleges bájos arcát, amely első látszatra nem is tűnt szépnek, csak ha jobban ránézett az ember. Egyszerűen varázslatos volt az arca körül libbenő talán gesztenyeszínű fürtjeivel, amelyen megcsillant a lombok között itt-ott belopódzó napsugár, rezes fénybe vonva. Mikor jobban szemügyre vette, akkor tűnt fel neki, hogy különleges barnák a szemei - talán kedvenc étcsokoládéjára hasonlíthatnak -, és mézszínű csillámok vannak benne, ettől lehettek azok az aranyszínű villanások. Az ámuló pillantásától zavarba jött, és nagy bánatára egy pillanatra sűrű pillái alá rejtette ezeket a csodákat. Különös összhangban, egyszerre rebbentek meg a szempillái, mozdult meg a feje, amitől a haja is táncot járt bájos arca körül és a pici kezei is mintha valamilyen belső ütemre mozdultak volna. Hirtelen nem tudta mire vélni, de elvarázsolva nézett rá, bízva abban, hogy megszólal ez a szinte kis tündéri manóhoz hasonlító emberi lény. A lélegzetét visszafojtva várta, hogy megszólaljon és mikor meghallotta a kicsit magasabb, mégis halk, rekedtes hangot, a gerince mentén végig futott egy különösen borzongató, mégis jóleső érzés. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy örökké tudná hallgatni.
- Nem, köszönöm, jól vagyok, nincs szükségem segítségre, - hallatta hangját az idegen.
- Hát, nem úgy nézel ki, mint aki jól van, a frászt hoztad rám! – engedte ki a benne rekedt levegőt.
- Semmi bajom tényleg, csak elvonultam kicsit elmélkedni, végig gondolni pár dolgot, és egy nagyot sétálni a jó levegőn, de sajnálom, ha megijesztettelek.
- Értem, ezek szerint te is ide szoktál kijárni, letisztázni magadban a dolgaidat.
- Igen, itt jobban tudok gondolkozni, nincs, ami megzavarjon.
- Elnézést, nem akartalak megzavarni, de nekem is ez a kedvenc helyem a feltöltődésre, a stressz levezetésére. Nem is háborgatlak tovább, megyek utamra.
- Nem zavarsz, ha már így összefutottunk, mehetünk együtt, csak megpihentem egy kicsit, - feltéve, hogy én sem zavarlak téged.
- Rendben, miért is ne. Milyen sűrűn szoktál errefelé járni, hogy nem találkoztam még veled? Pedig ha csak tehetem, minden héten kijövök ide.
- Nem régen hallottam valakitől erről az édeni szépségű kis erdőről, nem gondoltam volna, hogy alig távol a várostól ilyen nyugalmas hely található. És eddig nem is találkoztam még senkivel rajtad kívül.
- Igaz is, ha már együtt folytatjuk utunkat, bemutatkoznék, Phileus vagyok, de mindenki csak Philnek szólít.
- Hello, Phil, engem Johnnak hívnak. Ahogy összeértek az ujjaink, mintha elektromosság rázott volna meg, és valószínűleg ő is ezt érezhette, mert hirtelen kikapta nagy tenyeremből pici kezét. Igazán illet hozzá ez a különös név.
Megindultunk az ösvényen, de mintha összebeszéltünk volna, egyikünk sem szólalt meg egy jó ideig, mégsem tűnt kínosnak ez a szótlanság. Lenézve rá megállapítottam, hogy alig ér fel a vállamig a feje búbja, nem csoda, ha először gyereknek véltem. Mégis valami különös nyugalom árasztott el mellette. Egyre keskenyedett az út, mind többször egymáshoz ért karunk, fokozódott a borzongásom, de még nem akartam elereszteni magam mellől. Inkább javasoltam, hogy lassan forduljunk vissza, mert egyre jobban ránk esteledett."
Folytatás, bővítés később.........
Egy másik alkalommal, a hideg, párás idő sem tartott vissza bennünket a megszokott sétánktól. A köd, mintha felerősítette volna az erdő különös csendjét, még a levelekről aláhulló vízcseppek is hangosabbnak hallatszottak az érintetlenségben. A lehullott avar sem a megszokott hangján susogott a talpam alatt, nedvesen ragad a cipőmre, egyre vastagabb rétegben. Nehéz volt a levegő, éreztem, hogy a hajam is egyre vizesebben tapad a fejemre, a nyírkosság mintha a csontjaimig hatolt volna. Gondoltam, hogy indítványozom a visszafordulást, de aztán még sem törtem meg ezt az áhítatos csendet. Valahogy szentségtörésnek éreztem volna, ha megszólalok, így békésen bandukoltunk tovább. Phileus talán még hallgatagabban botorkált hol előttem, hol mellettem, mint általában szokott. Pedig amúgy sem lehetett még rosszindulatúan sem valami bőbeszédű szószátyárnak nevezni. A haját, mint apró gyöngyszemek, ellepték a lecsapódó párás nedvesség cseppjei. Fázósan burkolódzott be nagy, vastag kabátjába, puhának látszó piros kockás sáljába, kezeit mélyen a zsebébe süllyesztve. Folyton az az érzésem volt, na most fog arccal előre zuhanni, így izmaimat megfeszítve állandó készenlétben vártam, hogy ha megtörténne, elkaphassam majd. Ezek a séták jól estek mindkettőnknek a heti bezártság után, és alig vártuk a közös alkalmakat is. Egyelőre meg kellett, hogy elégedjek ennyivel, valahogy éreztem, hogy nem sürgethetem, nem riaszthatom el, ha már a sors szeszélye folytán összetalálkoztunk, és lassanként már rendszeresnek mondhatóan találkozgattunk.
